2014. december 8., hétfő

A terhesség első trimeszterében az orvosi felügyelet alatt álló anyának kötelessége elvégeztetnie egy sor tesztet annak érdekében, hogy kiszűrjék az esetleges visszafordithatatlan vagy megoldhatatlannak bizonyuló komplikációkat. Ez minden anya számára óriási stresszt jelent, hiszen mindannyian félünk attól, hogy beteg gyermeknek adjunk életet, vagy adott esetben szülésünk - életünk árába kerüljön.
Nagyon sok - sérültekkel, krónikus betegekkel foglalkozó anya retteg betegesen attól, hogy életet adandó gyermekének valamilyen ritka, gyógyithatatlan betegsége lesz.
És igen, vannak olyan anyák is, akik előtte fogyatékkal élőkkel foglalkoztak és fogyatékkal élő gyerekeknek adtak életet.
Ugyanis ez egy olyan misztérium, ami megmagyarázhatatlan emberi logika szerint. Nincsenek mentségek, nincsenek rá válaszok. Ahogy Hamvas Béla mondja - Az életnek nem célja hanem értelme van, avagy az Életnek nem értelme hanem célja van.
A probléma adott - szembe kell nézni vele.
Egy másik, számomra nagyon kedves, hozzám igen közel álló magyarázat szerint - Isten csak nagyon különleges embereket választ ki arra a feladatra, hogy sérültek szülei legyenek.
A legtöbb család ezt nem is birja ki ép ésszel. Beleroppan, beletörik. Egy valaki szokott állni az utolsó pillanatig állhatatosan - és ez nem más, mint az édesanya.

Itt van ez a család.
Csodálatosan szép, egészséges elsőszülöttel és a vággyal, hogy a már meglévő gyereküket testvérrel ajándékozzák meg.
Anyuka minden tesztje arra mutat rá a terhesség utolsó stádiumáig, hogy születendő gyereke teljesen rendben van. Utolsó napok deritenek arra fényt, hogy egy nagyon komoly, gyógyithatatlan betegséggel küzd, aminek biztos kimenetele a korai halál.
Nem lehet erre felkészülni.
Ők sem tudtak.
Elfogadták.
Mégis megszületik a gyarló emberi elmében a kérdés - hogy ha idejében megtudják, talán... De vajon el szabad-e vetetni a valamilyen céllal, értelemmel megszületendő gyermeket. Aki bármennyit és bármilyen körülmények között is marad - valamilyen üzenetet hoz, közvetit?

A Román állam lépése a probléma megoldására egyedi.
Mivel a gyerek napjai meg vannak számlálva, a gyereket gépek tartják életben - elveszi a jogot az édesanyától, aki nem maradhat törvényesen gyereke mellett, hanem vissza kell mennie dolgozni és munkahelyén várni a telefont, hogy gyermeke elhúnyt.
Biztatják teje elapasztására, hogy ne alakuljon ki HIÁBAVALÓ kötődés közötte és gyereke között, akiről orvosai lemondtak.
Kilóméteres körzetekben egy helyet talál a család - Pécsett - ahol lehetősség adódik hasonló esetekben az anyának, gyermeke utolsó földi napjáig, órájáig vele maradnia.
Mi romániában élők szivósak vagyunk.
Napok leforgása alatt túl kell lendüljünk a rajtunk esett embertelenségeken, amit jelen esetben orvosi múlasztásnak hivunk, a gyászunkon, vesztességeinken, fájdalmunkon, reménytelenségünkön és álljunk vissza a termelésbe.
Hát azt gondolom, hogy Spárta kutyafasza volt, lehetett emellett, amit ma Románia lép törvényesen az ilyen és hasonló esetekre.
Hiszen hadd tudja meg az édesanya, hogy idejében felkészülhessen - ha egyáltalán van ilyen - hogy gyereke beteg, sérült lesz.
Hadd lehessen mellette.
Ápolhassa és foghassa a kezét.
Majd ha napjai végéhez ér - becsületben eltemethesse és fájdalmát elgyászolhassa - hiszen emberek vagyunk. Nem állatok!
Imádkozzunk ezért az édesanyáért, gyermekért és családért - ismeretlenül is - hiszen minden egyes életnek célja és értelme van. Üzenetet hozott és üzenetet visz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése