Régebben az életkor egyenes arányban állt a bölcsességgel.
Ma már nem tudom.
Az eltelt napokban alkalmam volt megismerni néhány olyan idős embert, aki annak ellenére, hogy intelligens és széles látókörű volt, menekült életének realitása elől.
Elméjében megmásította az emlékeket.
Színeket adott azokhoz, amiket fakónak talált és egyszerűen átírt olyanokat, amiknek a végkifejlete számára nem volt elfogadható.
Vannak az ember lelkében sebek, amelyek mindegyre felszakadoznak.
Feltépheti egy egyszerű dallam, egy illat, a fény egy érdekes villanása, vagy az éjszaka leple amikor a tudatalatti szabadon mozog.
Gyomor szorító élmények. De vannak. Számolni kell velük.
Lehetőleg még éltünkben. Amikor gazdagíthat. Nem csak bennünket, hanem főként azokat, akik hozzánk közel állnak.
Az írás hasznos, az átírás kevésbé.
Az átkeretezés vezethet el a gyógyuláshoz.
Oké, én voltam, benne voltam, borzalmas volt, de megtörtént.
Aztán kaptam egy újabb esélyt, majd másik tízet. Kilencszer buktam el egymás után. De volt egy tizedik, amikor azt mondtam, na még egyszer és biztattam magam - menni fog. És tudod mit? Hihetetlen, de működött.
A feltépett lelki sebeknek borzalmas kipárolgása van.
Olyanok, mint a kezeletlen fogak.
Látszólag semmi baj nincs, de belülről rohadnak. És maguk körül rothasszák a környezetet.
Egyetlen egy kicsi mag képes fertőzötté tenni egy egész magtárat.
Semmi értelme hát a ferdítésnek.
Esélyek ugyanis mindig vannak. Egy, kilenc és tizedikre sikerülhet is.
Nem az azonnali sikerek, hanem az elbukások és feltápászkodások teszik bölccsé az embert.
Akinek a tökéletlenségében rejlik a tökéletessége.
Elfogadni a gyengeséget, beismerni a hibákat és tolerálni a másikban, akinek szintén tízszer tíz esély áll a rendelkezésére, helyrehozni a dolgait.
Nem a menekülésre.
Hanem a beismerésre.
Ennek van csak értelme.
A többi elvesztegetett életek kötege. Miközben meg, igen, az idő az véges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése