Reggel 8 előtt.
Az üzletek, utak, buszmegállók tele.
Gyerekek állnak sorba kiflikért. Idősekkel egyetemben, akik csak kenyeret szeretnének. Amit megvehetnének késöbb is, de ha az ember évtizedekig reggel nyolckor kezdte el a dolgainak felgöngyölítését - nem lehet kiverni a járt útból, holmi járatlanokért.
Megáll mellettem egy idős úr.
Rámmosolyog.
Milyen busz kell jöjjön.
Mutatom neki - most kanyarodik be a 44-es, utána egy Promenedas kell jöjjön, majd a 27-es, amit én is várok. Nem gyakran buszozom, de ha megteszem, mindig kalandos.
Félkopaszon - Balázs szerint, mint Cassie Cage - úgy repeszt hátirányból a szél, hogy emellett döntök. A szememen egy kiló festék - a guccik elfedésének céljával. Nem biztos, hogy összejön, de az iriszemet rendesen szúrja egy festéktömegtől megereszkedett pilla.
Az öreg erre megszólal
- nekem nem is a szám a lényeg, hanem a ride..., úgyhogy az elsőt meg is ülöm.
Nevetni kezdünk szívünkből.
A nagy lovas és én. Míg őt a belső, engem a külső idő sürget valamire. Csak tőlünk függ majd, hogy kibontjuk e.