Elég hosszú ideje ahhoz, hogy mindenki megtanulja a leckét és az idő tisztes távolságából levonja a megfelelő következtetéseket, a leánka kikönyörgi a telefont.
Pedig már egészen jól megtanultunk kommunikálni nélküle.
Megegyezünk még reggeliben a nap eseményeiben, az időkorlátokban, ha valami közbejön, füstjeleket küldünk egymásnak. Utólag elemlámpát vásárolok, négyet és elsajátítjuk a morzét is. Két hónap távlatából, már énekeket is tudok küldeni, sőt mi több, előkerülnek a könyvek, amit el is olvas és meg is beszélünk - szóval élünk, de a mai élet szerves része lévén a telefon, ha kell hát kell, nincs mit tenni.
Elkezdünk hatalmas erőkkel keresgélni.
Lefektetjük a szabályokat, a keretet ami rendelkezésünkre áll - de valahogy nem sikerül dűlőre jutni kereslet-kínálat szempontjából.
Aztán a semmiből előkerül egy ismerős ismerősének az ismerőse, egy megfelelő telefonnal.
Jól hangzik.
Mert ha baj van, lehet szólni az ismerősnek, aki felhívja az ismerősét, hogy szóljon már az ismerősének, hogy baj van.
Kiszámoljuk az összeget, lebeszéljük az üzletkötés helyszínét és elindulunk.
Mint a kalapos cigányoknál piac napján, vonul az egész család harmadíziglen, hogy a döntés súlya az oszoljon rendesen.
A leánka ránéz a telefonra, számba veszi a tartozékokat, s kijelenti, hogy több, mint rendben van, ez kell.
Mi, a második és harmadik generáció nem értünk ehhez a fajta telefonhoz. Kábé annyit látunk, hogy szép, meg ép. A belső szervek működésével teljesen párhuzamosak vagyunk.
Ha jó, hát jó.
Mint háztűznézőben - feje van, megvannak a végtagjai, a csípője széles - na, fiam, te választottad, te kell éljél vele, nekem jó, ha neked jó alapon kifizetjük, megköszönjük és elvonulunk.
Útközben be akarja tenni a kártyát. Hatalmas forgalom, vezetek. Elkéri a fülbevalómat, hogy lyukon szúrja a kártya fiókját, visszaaadáskor hangsúlyozom, hogy pont a kezembe, mert vezetek és le fog esni.
Ami leeshet, az le is esik. Nem találjuk. Senkit sem zavar, hogy üknagymamám fülbevalója, családi örökség, a lényeg, hogy a telefonjon működjön.
Nem működik.
Hívjuk a szakértőt, annak az ismerősét és annak egyik barátját.
Végül a barát ismerőse mondja meg, hogy valami kódra van szükség. Beszél kulcsszavakról, kódokról, felhőkről - nem értem. Mintha a költészet világnapja lenne - minden szó nyomán eszembe jut egy-egy vers, de a mondanivalót nem értem.
Mint papagáj, hívom a volt tulajdonost, hogy mondjam el szóról, szóra, amit hallottam.
Ő is képben van.
Visszaüzen.
Azt is gyors iramban memorizálom, hogy tovább tudjam mondani.
Az est tetőpontján senki nem ért semmit, s a telefon sem megy.
Aztán valaki megvilágosodik és két óra futkorászás után elindul.
Nem minden, de a szükséges dolgok igen.
Vígság van.
A volt tulajdonos kijelenti, hogy ma aztán ő beállítja a ........., na itt már nem értem. De a magabiztossága megnyugtat.
Amikor hajnalban egy fasza könyv kiolvasása után lefekszem - elgondolkodom a generációk közötti szakadékokon.
A gyermekeim teljesen más nyelvet beszélnek.
Bennem még megvan a jóakarat, hogy szótárt keressek és igyekezzem megérteni.
A szüleim pedig már csak mosolyognak.
Fő az egészség alapon.
Dédi bólogat - minden jó, ha a vége jó - mondja, s elalszik a kályha mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése