BármiÁron

A konditerem tele van.
Bemenne, de elállják az ajtót.
Gondolja, hazamegy és előveszi a futócipőjét.
Azt, amelyiken megült tíz év pora.
Kicsit beborul.
Lebeszéli magát.
- Még a végén elkap az eső, s aztán ülhetek az ágyba hetekig... - gondolja.
Kinyitja a ruhásszekrényt.
Csupa olyan gönc, ami összement a mosásba.
Talán újítani kellene.
De lehet, hogy már a méretét sem kapni, amikor mindenki negyven kiló.
Kétségbeesetten ténfereg a házban.
Felráncigál, fekve begombol, ledob, fordul egy kört.
A nagy hajtásban megéhezik.
A keze a diétás joghurtért nyúl, a szeme valami tartósabbat les.
- A ruhapróba nem játék. Testi és lelki erő kell hozzá - azzal bekap néhány falat szalámit.
Kimegy a konyhába, gyúr hozzá állva egy marék kenyeret.
Összegyúrja, hogy ne tűnjön soknak.
Visszamegy.
A fene essen ebbe a kurva társadalomba.
Éheztetik az embert a bőségben.
Eszébe jut a szerelem.
Az érzelem, amelyet már látásból sem ismerne fel.
Ez, az -  gondolja. Egy akármilyen szerelem, az pont jó lenne.
Amikor az ember szerelmes, nem eszik, nem alszik, nem képes semmire. Csak szerelmes és kész.
Aztán - nem tudni, az aktív mozgás hatása e, vagy a nem evésé - de kilók repülnek, mint állat.
Indulás előtt bekap még valamit a hűtő előtt. Csak úgy állva, hogy ne legyen hivatalos a történet.
A harchoz erő kell, alapon.
Majd felveszi a futócipőjét - azt, amit belepett tíz év pora, és elindul a konditerembe társat keresni.
Ahhoz a szerelemhez, amelynek mától célja van.
Lépteit az eső kopogása kíséri.
De már az sem számít.
Csak egy dolog - ha tavasz, akkor szerelem.
Akármilyen, fis-fos, csak a kilók menjenek.
Cél, eszköz alapon. Bármiáron.