rupi mall

Vásárolni megyünk a gyerekekkel.
Közeledik a tavasz.
Jó lenne egy cipő. Kettő még inkább.
Kitaláljuk az útvonalat, belőjük az időpontot, hogy elkerüljük a forgalmat és indulhatunk.
Anna határozott.
Tudja melyik boltot szeretné, milyen sorrendben. Ahogy bemegyünk azonnal a megfelelő polchoz ront, leveszi amit szeretne, megforgatja, megkeresi a saját méretét és kilő vele a próba székhez. Kettőt pördül, hármat fordul, lehet fizetni, irány haza.
Régebben csalt a láb méretével, mint asszonyok a kilóikkal.
Nem szerette, hogy a magasságához megfelelő láb méret dukál.
De amikor egyik cipőt a másik után nőtte rá az én lábamra - felismerte, önmagának hazudozni nem tanácsos.
Balázs, nos ő kissé nehezebben érő típus.
Végigmegyünk négy bolton. Rohangál a polcok között.
Vagy párban sétál és beszélget. Becserkészi a cipőket, mint vadász a zsákmányt.
Azt játssza, hogy rájuk sem pillant, hogy teljes glóriájukban mutatkozzanak.
Időnként oldalra pillant és lecsap. De soha nem a megfelelőre. Hiszen úgy tudja, mindig van egy sokkal jobb.
Majd a következő soron, polcon, boltban, életben.
Berángatnak a márka boltba.
Tizenhatodik cipő bolt után, pontosan tudom zsigerből, hogy minek mennyi az ára.
Itt mindennek pont ötszöröse.
Mondom nem! Határozottan nem. Nem fogunk ötször nagyobb árat fizetni a semmiért.
Kiválasztok egy általuk kedvelt márkát. Lefényképezem itt. Átcibálom őket oda, s megmutatom a semmi különbséget a két ábrán.
Egy hibát találunk.
Az árcímkét.
Ami itt 254.
Túl 542 - nél kezdődik.
- Né, mondom, összecserélték a számokat.
S ennyi.
Szkeptikusak.
Nem tudok semmit a divatról - állítják.
Továbbvágtatunk teljes szótlanságban a harmincadik cipő boltig.
Anna éhes és fázik.
Balázs tanácstalan és durcás.
Én csak simán anya.
- Anya te semmit nem tudsz a divatról...
- Anya, te megelégedsz a rupi mallal...
- Anya te nem érted a csoport nyomást...
- Anya te nem is voltál fiatal...
Anya nem mond semmit.
DE gondol.
Azokra az időkre, amikor ezek a gyerekek kicsik voltak. És abban merült ki teljes anyai fájdalmam, hogy játéküzletekbe rohangáltunk babákért, autókért, mini lófaszokért és maxi bizbaszokért.
Akkor azt hittem, jaj nekem.
Ma már biztosan tudom, hogy kurvára jaj. Nem csak nekem, hanem másnak is.
Végre megkapjuk a megfelelő cipőt.
Balázsnak.
Férfiasan másfél számmal nagyobbat kér.
Mondom Balikám, ez nem a tó partja és nem is a hitvesi ágy.
Simán ennyi a méreted és kész.
Az éppen van.
Beletörődik.
Növőfélben van - bíztogatja magát.
Még bízik magában.
A döntésében meg még kevésbé.
Nem szereti, hogy visszafordíthatatlan.
Ahogy kilép a bolt fotocelláján, már bánja.
Visszacsinálná.
Bele sem fogna.
Hatalmas a tét.
- A tudodtemennyifijamennyipénzanyádapádmennyitdolgoziksazmindsemmilátnádakikminimálbérenvannakalaklmazvanaazok...
Közben eszembe jut a rupi mall.
Ahol naccsága minden 5 lej.
Nincs bánat.
Nincs fotocella.
Nincsenek rossz döntések.
Minden fos jó lesz ecce valamire, s ha nem, vannak más vasárnapok.
Más öt lejek, s más szar döntések, amik mindig visszacsinálhatók, vagy helyrehozhatók vagy csak simán újrajátszhatók.
Mert engem még háborús veteránok és kataszrtófa túlélők neveltek.
Őket már a fogyasztói társadalom neveli.
Nekik tét mindig megtalálni a legjobbat.
Nekem csak a legelfogadhatóbbat. Mert jobb mindig van.
Ha nem más, a következő kanyarban mindenképp.