2015. február 12., csütörtök

Minden egyes szerep az életben kihívásokkal jár. Nemkülönben a szülői szerep. Talán amiatt is, hogy egybeesik sok más fontos betöltendő szerepeinkkel, ahol mind mind meg szeretnénk felelni - elsősorban önmagunknak. Annak az önmagunknak, aki tele van tévhitekkel, hiedelmekkel életről, halálról, lélekről, jellemről, kapcsolatokról és azok működéséről, egészségről és betegségről, válságról és szexről, szerelmről és barátságról, nőről és férfiakról.

A gyermekek olyan kérdésekkel szembesítenek sokszor, amelyekre magam sem tudom a válaszokat. Ilyenkor mindig eszembe jut az a sok minden amit esszetanultam és olvastam életem során - egyik sem illik abba a sématárba, amit éppen használnom kellene.

Gyakran beszélgetünk életről és halálról.
Nemrégiben kérdi Anna, ha valaki gyermekként hal meg - mit kezd vele Isten?
Hova kerül, majd milyen feladatokkal kell szembesülnie?
Mi lesz az iskolával?
A Mennyországban van iskola?
Hát gyerekek?
Itt jön be a lélek fogalma.
Amely feltételezéseim szerint nemtelen és kortalan.
Balázsnak akadnak nehézségei folyton Isten létének felfogása kapcsán - hogy akkor nő vagy férfi illetve idős-e vagy fiatal.
Magyarázzuk, hogy sem férfi, sem nő - Isten. Minden benne van - anima és animus, fiatalság és idős, kezdet és vég, idő és időtlenség - de ami a legfontosabb és amit egy kicsit talán értünk is az, hogy Isten a Szeretet.
Nehéz dolgok ezek.
Ahogy az Élet és Halál dolgai is.

Úgy nevelnek fel bennünket a magunk emberi korlátai között, hogy csak az számít ami van. Amit látunk, hallunk, értünk. A többi nincs. Márpedig a valóság ott kezdődik, ahol az elme megszünik zakatolni.
A földi élet egy fejezet. Hogy emlékezetünk korlátozott - az tény. Sajnos semmit sem vagyunk képesek felidézni abból ahonnan jövünk, ahogy azt is elmulasztjuk szem előtt tartani, ahova igyekszünk.
Teljes amnéziában éljük le ezt a rövid fejezetet - talán ez a legnagyobb kihívás ebben. Ezért a sok fájdalom és szenvedés.
Mennyire másként érkeznénk és mennyire másként hagynánk el a terepet abban az esetben, ha ezeknek a valóságoknak a tudatában lennénk.

Amikor ismerem az előttem álló útat - be tudom mérni a távokat - azok megszűnnek ijesztőnek lenni. Ezzel szemben amikor az ismeretlenbe igyekszem tele vagyok félelmekkel, szorongásokkal, görcsökkel - amik eleve megbénítanak - megkétszerezve az előttem álló út nehézségi fokát.
Az elengedéssel is hasonló a helyzet.

Céllal jöttünk. Addig maradunk, ameddig maradnunk kell. Van akinek hosszabb, van akinek rövidebb terjedelmű a földi fejezete.
Hogy emberi mércével mérve a halál tragédia - az biztos. Felfoghatatlan és gonosz játék a van, nincs. Volt, elvették. Birtokoltam, megszűnt létezni. Enyém volt, hova lett...
Ezzel szemben a lélek ugyebár halhatatlan.
És az vagyok én.
A testem a ruhám, amely fed, ápol és eltakar. Állandó változásban, romlásban és megújúlásban, létben és halálban emlékeztet arra, hogy nem tart örökké utam.
Meg kell tanulnunk olvasni a valóságot, kikódolni a morzéjeleket, megfejteni az Életet és Halált.
Mert ezért vagyunk itt.
És addig vagyunk, ameddig lennünk kell.
Egy pillanatig sem tovább.
Érkezünk és elmegyünk. Akkor és úgy, ahogyan kell.
Aki elengedett, az vár vissza magához. Korlátokon innen és túl. Fejezet előtt és után. Éppen úgy, ahogy annak lennie kell.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése