Amikor az embernek nincs mit kezdenie neveletlen párjával, annyira kézenfekvőnek tűnik a még az oviban megtanult és bevált jószokás, mely szerint séróból lemész spiclibe és egyszerűen beköpöd annak, akitől a legjobban tart. Kitől tart a legjobban az aki neveletlen? Az anyjától. Na neki kell elmondani...

Persze ha jobban belegondoltunk a legszarabb ötletek legszarabbika. Mert míg szegény tehetetlen anyuka végigagonizálja fia vagy lánya rettenetes, általan nem ismert és elképzelt bűneinek sokaságát, addig túl a fészekbe, a pár borzol egyet és készen van a konfliktusásás. Csatabárd mélyen, a föld alatt, mehet tovább az élet. Na ezért nem árulkodunk anyukáknak.

Mert az anyukák nem akartak vétkezni, pláné mulasztani nem.

Megtettek minden tőlük telhetőt.

Dolgoztak, neveltek, szerettek, szidtak, oldottak és kötöttek, bontottak és bogoztak. Ha bántottak, sértettek, nem tették szándékkal.

Szülőként jó lenne arra gondolni, hogy megóvtuk mindentől a gyerekünket.

Nálunk nem sérült. Mi nem vagyunk olyan család... Szeretjük egymást, a gyerekeket. Nem veszekszünk, együtt eszünk és tudunk egymás dolgairól.

Miközben a valós élet teljesen másról (kell) szóljon.

A gyereknek ahhoz, hogy beavatódjon - sérülnie kell. Kész.

Sérül a szülőktől, a szülők mellett, majd az oviban, a barátikörben a homokozóban, iskolában, szerelemben, életben. Mert ez a dolga. Ezért van itt. Nem maradhat a védelmező héjban. Egyszer annak a héjnak el kell törnie, szét kell válnia és szabadon kell engednie a gyereket.

Kell legyenek dolgai - amik csak az övék. Nem vagyok én kevesebb, ha nem tudok mindenről. Mindenkinek kell legyenek fiókjai. A gyereknek is. Még akkor is ha barátok vagyunk és úgy tudom, hogy tudok mindenről. 

Az Élet tanulás. A tanulás fejlődés. A fejlődés változás. A változás fájdalom.

Bent, kint - bennem, kettőnk között, családban, egyénben.

Sokszor jutnak eszembe utóbb viselt dolgaim.

Egyetlen mentségem, hogy nagyon fiatalon tettem.

Vannak közöttük olyan dolgok, amikkel megbántottam embereket. Csak remélni tudom, hogy nem túlzottan mélyen. Megvolt bennük az erő, hogy túllépjenek az általam okozott sebeken és elinduljanak abba az irányba, amely önmagukhoz viszi el.

Keresni szoktam az akkori és a jelen magamat ezekben a helyzetekben.

Nem találom.

Mintha magamon kívűl lettem volna.

Mintha nem csak szenvedtem volna, hanem akarattal okoztam volna szenvedést.

Nesze világ. Kapom, adom.

Nem vezeklek - csak előjönnek.

És imádságban bocsánatot kérek. Emberektől, önmagamtól, szüleimtől, helyzetektől.

Nincs kinek eláruljam magam.

Még gyónni sem gyónhatok.

Marad hát a megbánás - ennyi éven innen és túl - a remény és annak a bocsánatkérésnek a mentális átküldése, amire akkor és ott nem voltam elég érett.

Viselt dolgaink a mieink.

Nem szüleinké, nem nevelőinké.

Én viszem az enyémet, te a tiedet, ketten a családét - ez a mi terhünk.

Nincsenek kibúvók, csak annak a valós reménye, hogy holnap már másmilyen leszek - és minden bizonnyal jobbat hozok ki magamból, mint amiről ma álmodni is tudok.

Isten adja, hogy így legyen.