2015. február 11., szerda

Annak ellenére, hogy nem vagyok egy asztrológia-megszállott, voltak az életemben évek, amikor évkezdésre vettem a fáradtságot és megekerestem azokat a biztonságos linkeket, ahol el lehetett olvasni, mi az ami ránk vár a következő évben. Nem annyira az kötött le, hogy megtalálom-e a nagy Őt, hanem inkább azzal foglalkoztam, hogy mi az amit esetleg ajnálott elkerülnöm.

Az idén nem tettem.
Nem volt rá sem időm, sem kedvem.
Jól is tettem. Hiszen ha nem csak megélem, hanem egyenesen fehéren a feketét olvasok is arról, hogy év elején már többet kell áldoznom a magam és a családom egészségére, mint eddig bármikor, hát lehídalok. És nem lesz erőm folytatni.

Tudniillik múlt év decemberétől már kisebb vagyont hagytunk orvosoknál, gyógyszertárakban - nem beszélve a kísérőkről, mint lelki fájdalom, félelem, aggodalom, gyomorpanaszok, szorongás - amik mellékes tünetként jelentkeztek a fent említettekkel.
Volt az életünkben - év végégre tornyosúlva egy olyan gödör, amit ha nem ilyen körülmények között kellett volna bekapnom, megrágnom és lenyelnem - szembeokádom azzal aki okozta. Egyszerűen az addigi elveimmel nem fért össze ennek az elfogadása és megemésztése.

A mélyen hívő ember meggyőződése, hogy Isten semmit nem ad ok nélkül.
Tulajdonképpen a sok baj, a nagy válságok ellenére sem esett rajtunk mélyebb károsodás, horzsolás, horpadás, amit egy jó bádogos ki ne tudna idővel kalapálni. Ezek a hegek kellenek a nagy-túléléshez.
Hiszem hát, hogy megvetette Isten az ágyát, bennem és bennünk annak - hogy el tudjuk fogadni kisebb rosszként mindazt, ami történt.
Válságtanból levizsgáztunk jelesre - mondom hát ma reggel Istennek, mintegy mellékesen, de cseppet sem él nélküli hangsúllyal, hogy most már lassan-lassan csak vége kéne legyen a szessziónak. Jó lenne megint élni egy kicsit és belefeledkezni a lét-örömébe. Sötétből volt éppen elég.
Nem mondott semmit, azt hiszem mosolygott.
Tapasztalataim szerint a szókimondás, a kérés soha nem bántotta - sőt becsülte a bátorságot és felnézett az öntudatos kívánóra.
Hát kívántam.

Aztán betértem a gyógyszertárba - megvettem az utolsó pirulákot és áment mondtam rájuk, akkor és ott.
A gyógyszerésznő megjegyezte - ha elfogy és még szükség lesz rá - nyugodtan menjek vissza... Mondom neki, az idén már nem. Asszem hagyok másnak is - így illik szépen, elég volt a móhóságból.

Kilépve magam voltam.
Isten máshova távozott. Részéről megbeszéltnek tekintette a dolgokat, elment hát. Én is tudtam, éreztem - megegyeztünk.
Arra gondoltam - micsoda pedagógia...
Micsoda nagy lecke válságtanból.
Én a szilárd elvű, a nagymegmondó - aki a hegy alján militált volna tele torokból a terhes-válságzsák miatt - az ingovány kellős közepén fel sem tűnt, hogy egy zsákkal többet cipelek. Hátamon a gyermekekkel, gyermekek alatt zsákokkal - lábam alatt a minden lépésre beszakadó talajjal - igazán csak egy számított. Ha sárosan is, de mindenkit kijuttatni a lápból.

S most, hogy lassan kint leszünk - visszanézve annyira nevetségesnek tűnik minden ami addig olyan mélyen számított.
Mert igazándiból egy valamiért felelek - s azok nem a te, hanem az én cselekedeteim.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése