2015. február 15., vasárnap

Nem vagyok nagy kertész, valami húsz cserép virágot birtokolok a magam tudomása szerint. 
De a felfogás több mint téves, hiszen ezek a növények évszakról évszakra tőlem és gondoskodásomtól függetlenül saját utat járnak be, amihez nekem semmi közöm. Csalódásaim, fájdalmaim ellenére, hogy gondoskodom róluk, törödöm velük, bíbelődöm mindegyikükkel hosszasan - arra kellett rájönnöm, hogy rengeteget tanítanak nekem az Életről.
Kicsiben olyanok mint az emberek.
Isten megteremt, életet szán nekünk, mégpedig örököt - de a cserepeinkben elkezdünk saját akaratunkkal ezt-azt kezdeni, ami néha a vesztünket jelenti.

Kicsit több mint egy évtizeddel ezelőtt elkezdődött trendi lenni az a tendencia, hogy az egy helyben való megállapodás idejemúlt. Annál intellingesebbek, okosabbak, bátrabbak, vakmerőbbek vagyunk - minél gyakrabban váltogatjuk a helyünket. Ha megtanulunk a jég hátán is megállni, minden helyzetnek úra lenni, akkor vagyunk legények a gáton.
Azok a cv-ék lettek menők és széles körben elfogadottak - amelynek az alanyai változatos helyeken dolgoztak, küzdöttek - projektől-projektig. Mert nem csak egy dologhoz értettek, hanem egyszerre és egy időben - dolgokhoz.
Közben a napokban mondja valaki nem kevés fájdalommal a hangjában, hogy most már elege is lenne a sok projektből - szépen megállapodna valahol. Bevinné a csuprát és a családi fotót, berendezkedne. Elég volt a nomád, nyereg alatti húspotyolásból. Vénül... kéne az állandóság, a megszokott, az egyhangú, a kiszámítható, az unalmas.

Hiszek abban, hogy az emberi életnek mély győkerei vannak.
Nem véletlenül kerülünk oda, ahol élnünk kell.
Ott van dolgunk.
Ha példának okáért annak idején a családom Svédországban marad és nem dönt a hazaköltözés ténye mellett, soha semmit nem tanulok meg arról, hogy a gyűlöletből, az előítéletekből van kiút.
Hiszen gyermekeim segítségével sikeresen eljutottam arra a szintre, hogy ne ítélkezzem etnikai, faji, nemzeti, vallási és egyéb skatulyák mentén.
Tanuljam meg szemlélni az embert a maga mivoltában.

Nemrégiben a házasságról, párkapcsolatokról, válságokról elmélkedtünk.
Rengeteg olyan hölgy volt jelen, aki 35, 4o éves házasságokról számolt be.
35-4o év...
Ha csak gondolatban is egyszerre akarok megugrani ennyi lépcsőfokot, beleszédülök.
Ezzel szemben ha falatonként veszem, ha lépésenként szemlélem az akadályokat - emészthetőbbé válik a dolog. Akkor megszűnik az idő létezni.
Akkor csak mi maradunk. Te meg én. És valójában ez az ami számít.
A pillanat, pillanatok megélése. A válságok végigtanulása és a folyamatos növekedés.

Növekedés, fejlődés meg akkor van, ha nem menekülök magamtól.
Ha az életem nem cserépváltásokban fullad ki és telik el, hanem ugyanabban a cserépben - évszaktól-évszakig. Mert a valódi utazások nem magamon kívűl, hanem mélyen magamban történnek. És akkor vagyok képes jókat utazni, fejlődni, ha figyelmemet nem vonják el folyamatosan a külső tényezők. Ha állhatatos maradok minden helyzetben.
Ugyanazokkal a szereplőtársakkal, ugyanabban a cserépben.

Ha a cserepem élhetetlen, mindenképpen váltanom kell. Mert a szoros cipő nem engem fejlődni, csak gésák módjára nyomorodni. Ezzel szemben, ha megérkeztem - nem engedhetem meg magamnak az elrohanás luxusát. Akkor maradnom és küzdenem kell.
Emberekkel, eszközökkel, célokkal és okokkal - amelyeket azért kaptam, hogy elvigyenek önmagamhoz. És ez az utazások legszebbje. Amiért tulajdonképpen életre hívattam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése