Én egész gyermekkoromban azzal a meggyőződéssel éltem, hogy Marosvásárhely egy nagyváros. Aztán, ahogy telt-múlt az idő és rájöttem, hogy egy kevés városismerettel, két jó és egészséges lábbal keresztül-kassul járod az egészet rövid idő leforgása alatt, hát rájöttem, hogy biza vannak nagyobb városok is az országban.

Idősebb fejjel már nem méretek kezdték meghatározni a nagyságot, hanem a fejlettség és eredmények. Szánakozva tekintettem Kolozsváros trikolorban pompázó padjaira és velőmig hittem, hogy velünk, vásárhelyiekkel ez a Funar-szindróma soha nem működne. Mi egy öntudatos, erős, mély győkerű, összetartó nép vagyunk, akinek az ősei lakták a várost és ami a miénk azt nem adjuk egykönnyen.

Ekkor lépett színre Virág úr. Az első fogásai inkább voltak neveletlenül humorosak, mint bosszantóak. Az első mandátuma után inkább hittem abban, hogy amilyen hülye olyan jó és összeforrott csapat áll mögötte, mint abban, hogy determinált és okos.

Ma már azt vallom, hogy csupa negatív indulatok hajtják, tartják életben és késztetik reakcióra. Mert soha nem ötletei vannak, hanem válaszai, mások kezdeményezésére.

Itt van például a Marosvásárhelyi hoki. De mondhattam volna ugyanilyen erővel focit is. Tudniillik, aki vásárhelyi és ebben a városban nőtt fel - érve a kommunizmus utolsó éveit, évtizedét, pontosan olyan jól tudja, mint én, hogy valamikor olyan élet zajlott a Ligetben, hogy az elmesélhetetlen. Nem a miccs romlott szaga és a kellemtlen bőrtextúrát okozó manele zaja tette életszerűvé, hanem azon marosvásárhelyi férfiak, nők és gyerekek jelenléte, akik sportoltak, imádták a tisztességes mérkőzéséket és életük része volt, hogy minden szombat-vasárnap, ha tehették kijöttek és megnéztek egy meccset. Nem megettek egy miccset, összeharákolták a cementet és hazamentek. Hanem sportoltak és szurkóltak azoknak, akik eredményeket mutattak fel.

Na de hol van már a tavalyi hó? 

Elteltek az évek.

Tönkrement minden, elment a Liget is. A pusztulás és dekadencia irányába.

Hogy mi maradt?

Emberek, akik hisznek abban, hogy ha erőssen kitartanak, ha tartják a frontot, az utolsó utáni pillanatig - talán lesz valami a semmiből. 

És akkor ma - miközben könnyek gyűlnek a szememben, hiszen három generáció kínlódik együtt a nihil hullámai felett - megjön a kapus és azt mondja, Dilló Laji szerint nem tart soká ez az állapot. Mozgolódás van. Lesz pénz, lesz pálya, csak tavaszodjon ki egy kicsit.

Adná Isten, hogy ezúttal Dilló Laji, tényleg jól tudja. 

Hiszen Tolsztoj szerint ha meg akarsz ismerni egy népet - nézd meg a börtöneit.

Szerintem ha meg akarsz tudni valamit egy népről - nézd meg, hogy engedtek-e trágyadombot épülni győkereik felett?

Őseink gilicsekkel hokiztak, fociztak, úsztak, szaladtak, bicikliztek, teniszeztek, bírkóztak, atletizáltak mert vásárhely mindigis a sport és sportkedvelők városa volt. 

Nem engedheti meg magának egy jött-ment sem, hogy a földdel tegye egyenlővé azt, amit örökségbe kaptunk.

S amíg ő megengedi magának, legalább mi tehetnénk ellene. Ha már így van...