Aki fél, nem teljes a szeretetben... - valahogy így tolmácsolja János apostol első levelének szavait a Szentírás.

És én mostanában a görcseimmel és a félelmeimmel foglalkozom.

Ugyanis tele vagyok velük. Valósággal halálra szorítanak.

Rettegek a szeretteim elvesztésétől, a fájdalmaktól, amiket esetleges elvesztésemmel okozhatok, ha nekem kell valami véletlen folytán elmennem - féltem a megalapozott és biztonságosnak tűnő életemet, amiről azonban pontosan tudom, hogy annyira emberi, hogy elég lenne egy fuvallat és azonnal romba dölne minden darabja.

Mivel a gyermekeim a legfontosabbak - őket látom a legfelkészületlenebbnek és legtörékenyebbnek - gyakran gondolkodom azon, hogy a halál nem válogat.

Szeretem őket is és magamat is készenlétben, éberségi állapotban tartani. Dresszírozni. Gyakran szó esik közöttünk az emberi életről - születésről, halálról, betegségekről, fájdalmakról, veszteségekről. Bízom benne, hogy mivel beléjük ívódik és nevelődik - és nem önmagukat kell nevelgessék - nekik sokkal könnyebb lesz ezekkel a hatalmas drámákkal szembesülni.

Nem a fájdalmat és űrt próbálom tompítani, hiszen az mindenkiben azonos intenzítással van jelen. Hanem a mögötte meghúzódó értelmen dolgozom folyamatosan.

Hogy nem szabad és soha nem is kell az orrunkig látnunk. Az igazi világ ott kezdődik el, ahol érzékszerveink, amelyekre emberöltőnk során támaszkodunk - megsszűnnek létezni, és megtéveszteni bennünket.

Igyekszem figyelni a pillanatot.

Amióta megszülettek - minden egyes hiányukban eltöltött pillanat maga volt a falra hányt borsó netovábbja. Azért küzdöttem, hogy mihamarabb mellettük lehessek. Most már sikerült eljutnom arra a szintre - hogy nem csak együtt és egymásban vagyunk értékesek, hanem külön-külön is. Eddig egyetlen egy szót, gondolatfoszlányt sem akartam elveszíteni, hiszen pontosan tudtam, nem fog megismétlődni semmi sem.

Ma már tudom, hogy nem egymás boldogulását szolgáljuk, hanem a világ kiteljesedésének szolgálatában állunk, azokkal a darabokkal, amelyekkel útunkra bocsátottak. Így hát örülni tudok annak, ha másoknak, mások mellett - örömet szereznek és tapasztalnak.

Sikerült megtanulnom a házasság leckéjét is.

Hogy te meg én külön út bejárására hívattattunk el. Vannak pillanatok, amikor egymás erősítése érdekében összefonódnak útjaink. De ehhez nem én választottalak téged és legkevésbé sem te választottál engem. Itt nem rólunk, hanem egy sokkal magasabb szintű kiteljesedéről van szó. Aminek nem állhatunk útjában saját kicsinyes érdekeinkkel.

Ezért is hiszem azt, hogy van második, harmadik és sokadik esély. Mert nem te vagy értem és nem én teéretted, hanem mi együtt - mint egymásba illő darabok, valami sokkal nagyobb kiteljesedés szolgálatában.

Most már csak meg kell értenem - ott, mélyen bent is - ha eljött a Te pillanatod - ha sikerült jól elvégezned a feladatodat - nem az a dolgod, hogy várjál rám és erősíts engem. Menned kell és nekem az a dolgom, hogy tisztelettel elengedjelek. Akkor is ha fájsz, és akkor is, ha úgy érzem soha nem leszek készen erre.