Az élőt, akárcsak az életet addig kell megbecsülni, ameddig a miénk. Létünk része. Miután továbbmegy, meg kell tanulnunk elengedni.

Ahhoz, azonban, hogy elengedjük - szembe kell nézzünk a halállal. És ahhoz, hogy szembenézzünk a halállal, szembesülnünk kell az élettel.

Az emberiség igen nagy százaléka ezzel szemben úgy él, hogy sem Élet, sem Halál fogalma nincs.

Nem hasonlítanám símán az állathoz - mert például a kutya is egy állat - de az emberrel ellentétben méltóságteljesen néz szembe úgy a gazdija elvesztésével, mint a saját halálával.

Láttam kutyát elveszíteni gazáját és sokkal érettebben viselkedett, mint a családtagok javarésze. És láttam kutyát szenvedni és meghalni - és hát össze sem tudom hasonlítani sok sok ember agonizálásával és a halállal való szembesülésével.

Itt volt nekük egy csodálatos írszetterünk.

Nagyon bölcs Lélek - egyáltalán nem állati.

Kamaszkoromban sokkal többet tanultam tőle, mint sok pedagógustól, akivel közös uton lépkedtem néhány meghatározó évig.

Utolsó éveiben laza erkölcsei miatt - mert voltak pillanatok, amikor az állati ösztön erősebb volt benne, mint az erkölcsi megszorítások - a melleiben maradt tej miatt, mellrákkal diagnosztizálták. Sajnos túl későn ahhoz, hogy segíteni lehetett volna rajta.

Olyan mély önfegyelemmel, alázattal, szerénységgel, türelemmel viselte a szenvedést és várta a halált, hogy az egyszerűen nem is emberi.

Utolsó pillanataiban, amikor nem tehettünk mást, ott sírtunk az ágya mellett - bánatosan nyalogatta a kézfejünket, mintha magyarázta volna vigasztalólag, hogy na...ne viccelj már, sokkal jobb helyre megyek. ne viselkedj ilyen bután...

Most, hogy temetésre készül a család - ismét előtérbe került a Halál gondolata, a Halállal való szembesülés.

Nem bagatellizálom, mert korlátlanságunk miatt - elsősorban - a másik elvesztése rettenetes és pótolhatatlan űrt hagy. A sok elvarratlan szál, a félelmek, az ismeretlen ijesztő valósága mind kérdéseket szül bennünk.

Ezzel szemben továbbra sem értek egyet a szertartás körüli buta, korlátolt szokásokkal.

A ki hova temetődik, milyen körülmények között, ki van jelen, ki siratja, ki megy el a torba - ez mit árul el az elhúnytról.

Ugyanis ez mind semmit nem árul el arról aki elment.

Csak az életbenmaradottak félelmeiről regél, de arről kegyetlenül őszintén.

Mint sok minden mást - ezt is oktatni kellene.

Na de ki az aki ezt taníthatná?

Például az elhúnyt kutyánk.

Mert embert nem sok olyant ismerek - aki végig merte járni ezt az utat.

A saját elmúlásával való szembesülés utját.

A saját életével való szembenézés folyamatát.

Élünk nagy tudatlanul, akár disznó - míg el nem jön Karácsony.

Vagy ahogy maga Hamvas mondja - "Sok-sok millió ember él ötven és hatvan és még több évig, és sohasem jut eszébe, hogy él, csak itt van, valamiképpen itt van, derengő, álomkóros állapotban."