Nem a cél lényeges, hanem az utazás maga...

Számomra ez volt a mai napnak az üzenete és übereli az összes üzenetet, amit ebben a hónapban kaptam.

Itt van ez a lány.

Nevezzük Marinak.

Miközben sok más Mari utazik ugyanabban a hajóban mint ő.

Miközben én magam is Mari vagyok életem egy periódusában, vele együtt mariskodva.

Szeretek Mari lenni.

Van ebben a mariságban valami felemelő, fejlesztő, titokzatos, izgalmas, kihívó jelleggel bíró, konzerváló.

Bele is akarok halni éppen mariságomba, amikor egyszer csak másfele kapok meghívást.

Először nem egyértelmű.

Simán betudható foradalmi robbanásnak is.

Hiszen többeket magammal vonzok.

Megoszlanak a vélemények. Van aki gyűlől - na ők többen vannak - és van aki csak csóválja a fejét.

Aki hozzám közel áll, csak annyit fűz hozzá, hogy ideje lenne halkabban intézni ezeket a robbanásokat.

Elválok, kiválok, kilépek a mariklubból.

Ott közben vannak akik megőrűlnek, vannak aki tovább folytatják az utat és van aki lazán - saját intelligenciájából fakadóan új utakat épít. Mindegyik ugyanahhoz a célhoz vezet.

Akkor és ott azt hiszem, hogy számomra a célok metamorfozálódtak. Ők marik én már nem leszek soha méltó erre.

Építek hát saját utakat én magam is. Nem éppen ahhoz a forráshoz vezet, de határozottan szomjoltó jellegű.

Eltelik egy idő, leülepszenek a kedélyek - visszamegyek a forráshoz, megkeresem a felrobbantott hídakat és utakat - nem szeretem elvarratlanul hagyni a szálaimat. Még a végén szépen beakad valahuvá.

Keresem éveken át ezt a lányt, akivel együtt mariztunk - sehol nem találom.

Eltelik tíz év. Én húsznak érzem.

És megjelenik. Maris teljességében. Berobban. Megható pillanat.

Tíz év távlatában - a forrás, Marik - különböző utakkal maguk mögött.

Nézem - csak a hátát látom. A tekintete érdekel. Abba szeretnék belenézni mindenáron. Ma nem kapom meg ezt a kegyelmet. Talán újabb tíz évet kell fejlődnöm erre.

Hosszú, földig érő ruhája és gondosan, mindent eltakaró fátyla marad kutató tekintetem egyetlen menedéke - ami sejtelmessé teszi szenvedéseit is.

Semmi nem változott.

Van akiben örök időre konzerválódik egy vágy.

Élteti majd megfojtja. Elevenen emészti fel.

De ma nem. Most az ő ideje van.

Tíz év szenvedése egyetlen óra diadalmában.

Ezért él, szorította össze a fogait, szeretett és gyűlőlt, haragudott és szenvedett. Egyetlen napért. Amiből majd egész életidőn át táplálkozni fog.

Látom, hogy tudja - ez az esély egyedi, megismételhetetlen és utolsó.

Csak azon gondolkodom megérte-e?

Mert, hogy a boldogság nem egyetlen pillanat. És soha nem álom és képzelet szülte valóság.

Hanem a realítás talaján érzett folyamatos örömök csokra - amitől az ember biztosra tudja - egyetlen percért sem volt kár...

Miegyik akkor és ott a maga helyén illeszkedett a nagy egységbe - amitől azzá lettem, amivé lennem kellett. Időn innen és túl.