Itt van ez a csodálatos lány. Nevezzük Pirinek. Elsőszülött, tehát nem a gyémánt hordozója. De szépen ívelő életnek birtokosa, legalábbis, ami földi élete első éveit jelenti. 

Hívő családban lát napvilágot, kissé prűd anyával, de annál lazább apával. 

A házasság első zsibbadt éveiben megszületik a második gyermek is. Fiú. Immáron teljes a család. 

A nagy teljességben, azonban elmúlik a zsibbadás és betör helyette a keresés. Anya a gyermekek felé fordul annak rendje és módja szerint - míg apa kint keres vigasztalást. Először munkájában, aztán egy nagyon kedves, intelligens, tapasztalt, világjárt, tehetséges és nem utolsó sorban csinos és gyönyörű kolleganőben, akit valamiért soha senki nem vádol prűdséggel. Lángol a szerelem, ízzik a galagonya, csak otthon szakad gyufába minden - hiszen konfliktus, konfliktust ér. 

Nem meglepő. Anyuka harmadszor is teherbe esik.

Megérkezik a gyémánthordozó, harmadik gyermek.

Céllal jön, mint a gyermekek többsége konfliktus után.

Békítés a sorsa - amit véghez is visz, akár saját testén át. És fogadalmát tartja egy emberőltőn át...

Céljai addig élnek, amíg anya el nem húny rákos megbetegedés következményeként.

Középső gyermek kilép a mágikus, szűk és beteges kör fogságából.

Marad az első és utolsó gyerek - megvívni azokkal a gócokkal, amik megkeresítik mindannyiuk életét.

Anya távozásával ugyanis nem oldódtak, hanem számottevően bogzódtak a szálak.

És valami beteges mágia évek óta fenntartja ezt a rettenetes rabúl ejtő ingatag egyensúlyt.

Piri gyermekként arról álmodott, hogy óvónő lesz.

Szerette és értett a gyermekekhez. Imádott velük lenni, kibontakoztatni kreatívitását és áramolni hagyni a benne lévő, szunnyadó szeretet-energiát.

Amit anya kinevetett - mondván, hogy aki szeret, az megsérűl és elvérzik.

Valami rendes foglalkozás kell neked Pirikém, hogy soha senki ne tudjon kihasználni téged.

Pirike belehal a rendes keresésébe.

Addig meg sem áll, amíg el nem jut a Semmihez.

Ott menten darabokra szakad.

Húsz éve kell elteljen, hogy elkezdje újraépíteni magát.

Először gyorsan férjhezszalad, majd rájön, hogy megoldásai nem másban, hanem magában keresendőek.

Visszatér gyermekkori, Piris álmainak küszöbéhez.

Már deres a haja és pöttyhedt a bőre, de lelkében, mely örök, ki nem alvó láng ég egyre erősebben, ahogyan a célhoz közelítik gondolatai.

Izgatott, zilálva lélegzik - már nem keresi, hanem tudja magát.

Marad a gyémánthordozó gyerek, mélyen elásott kincseivel, haloványan és betegen - apja mellett éltetve elhúnyt anyja szellemszerű, múmifikálódott emlékét.

Kettecskén vakargatják a szenet és kenik egymásra fehéren a feketét.

Csont és bőr, tekintete zavart - nem keres, mert amit talált is elveszítette az út során.

Bízom benne, hogy eljön majd az ő ideje is.

Amikor hírtelen, összetéveszthetetlen jeleket adva megcsillan eddig mélyre elásott, piszkos gyémántja.

Csak bele ne haljon szegénykém a várakozásba...

Megráznám, mondanám, kiáltanám - de nem azért vagyok itt.

Szemlélődöm csendben és magamban mélyen drukkolok.

Nem tudom ki, miért van itt. De abban annál erőssebben bízom, hogy mindenki csak magáért felelős. Sem egy elkúrt életet maga mögött tudó szülőért, sem egy félrecsúszott testvérért nem felelős.

Egyedül magáért és azokért akiket maga mögött tol vagy hagy.

Haladásának szele van annyira erős, hogy lerázza a szennyet és magával röpítse azt, aki ruhája csipkéjébe kapaszkodik.

Repülj, hát, repülj, gyerek - és vidd a gyémántot is, hogy világítson útat minden olyan lélek számára, aki valahol, hozzád hasonló módon eltévelyedett.