A szokás veri az alzheimert is

A gyermekek elmennek pár napra.
Nem első alkalom.
De mindig a meglepetés erejével bír.
Tele vagyok tervekkel. Miközben a valóságban egy sem működőképes.
Halva születtek.
Edzéstől-edzésig, programtól-programig arról álmodom, hogy ha majd egyszer csend lesz körülöttem, írni fogok.
Nem megy az írás, csak a zajban.
Tömegben és zajban.
Leszakad a valóságból egy alakuló regénnyi tér és elkezdi írni magát a történet.
Összecsukom a laptopot és leszaladok az autóhoz.
Annyira a szokások rabjává lettem, hogy első dolgom ellenőrizni, hogy a védők a csomagtartóban vannak e.
Akkor jövök rá, hogy most nem kellenek.
Beteszem a slusszkulcsot és eldöntöm, megkeresem a legforgalmasabb és leghangosabb helyet a városban.
A könyvet illene befejezni.
Ebben egyeztem magammal.
Az autó, életre kell.
Saját navigációs rendszere van, ami rákattan az ember agyára.
Ha lehajtom a fejem beindul és elmegy Karcfalvára.
Ha féloldalasan elmosolyodom, a lovak közé csap és Udvarhelyen kötök ki a pálya előtt.
Ha pedig laza vagyok - kivisz a hazai koripályára.
Tanácstalan feszültség van bennem.
Ezt nem ismeri. Így együtt még nem látta.
Kifarol - cseppet sem nőiesen és a korcsolyapálya fele veszi az irányt.
Hat óra. Éppen jó idő a korizásra.
Alig találok parkolóhelyet.
Előre örülök a tömegnek.
A könyvem ebben a gyúródásban befejezi magát.
Levetem magam az első székre, felpattintom a laptop tetejét és kinyitom a hetvenhetedik biztonsági mentést.
Gondolkodnom sem kell.
A zajt vágni lehet.
Az ujjaim végre életre kellnek, száguldanak, mint Michael Jordan a lekopott billentyűzeten.
Miközben írok, vagyis írnak az ujjaim - látom magam ugyanitt, hetven évesen.
A gyermekek már nem az én fészkembe lesznek - de ahhoz, hogy lélegezni tudjak, vissza fog kelleni menjek ezekre a helyekre.
Mert a szokás, az nagy úr...
Veri azt a német muksót is, akinek most nem jut eszembe a neve. Na! Tudod...
Ja igen, Alzheimer...