Annával rengeteget kínlódom az olvasással. Még nem érzi annak örömét. Még nehézségei vannak a sorok egymásutániságával, ezért gyakran nem látja a fáktól az erdőt. Nyilvánvalóan, ha szülői szerepemből bármekkora szeretettel is kérem fel, hogy most olvassa újra amit már egyszer végigolvasott - én leszek a mumus.

Igyekszem nem görcsösködni.

Emlékeim szerint egyszer csak nagyon sokat jelentettek az olvasmányaim. De ez közel sem a kezdet volt, hanem a folytatás a nagy ciklikusság szöttesében. A felolvasások, a gyermekmesék folytatása. Amit követett az a mese amit már én magam olvashattam a saját magam szórakoztatása érdekében.

Könnyű volt nekem - mondhatnád, hiszen nem volt tévé.

Bizony nem, de akkor is voltak olyanok, akik egy egész háznyi könyvtár mellett sem szerettek olvasni. Mert nem, és kész.

A meséket követte a kalandregények időszaka.

Ez marad számomra a nagy orosz klasszikusok mellett a legemlékezetesebb időszaka olvasói pályafutásomnak. Mohón zabáltam egyiket a másik után. A testvérem vezényletében, aki jóval idősebb lévén nálam, mindig tudta, hogy mit kell a kezembe adjon, ahhoz, hogy a függőségem garantált legyen.

A lányirodalom valahogy kimaradt.

Jóval késöbb kellett bepótolnom, amikor már szégyen volt, hogy nem olvastam ezt vagy azt, ettől vagy attól semmit.

Szeretném ha gyermekeim is megtapasztalnák ezt a szent időtlenséget, amit az olvasás biztosít. Az átfolyást az örökkévalóságba. A nagy kollektív tudatba. Ahol mindenki cinkos. De legfőbbképpen olvasó és író.

Amióta anya lettem - az olvasás olyan mint fogyózónak a nassolás.

Csak mértékkel tehetem.

Van, hogy rámtör egy nagy falási roham. Olyankor kéjjel tobzódom a betűk tengerében. Nem is számít semmi más, csak hogy elmerülhessem, akár saját halálom árán is.

Így voltam a Gergely Edó - Macska balazsikommal című könyvével is.

Valósággal belevetettem magam kontroll nélkül falva egyik írást a másik után.

Mígnem rájöttem, hogy attól fosztom meg magam, ami legszebb az egészben. Az egyéni üzenettől. Mert minden egyes írásnak üzenete van. Személyesen nekem. Olyan akár a dióevés. Le kell bontanom nehézségek árán a külső csonthéjat, ahhoz, hogy eljuthassak a zamatos, ízletes lényeghez. Önmagam üzenetéhez. Ahhoz, amit én gondolok erről a nagy összefüggésről.

És akkor leállítottam magam, ahogy a kolbásszal szoktam.

Falatonként az egészet. Egy nap, egy mese.

Egy mese, egy nagy üzenet.

Egy egész kötetnyi mese - egy egész csokornyi üzenet.

Edo valamit visszahozott bennem abból, amit akkor veszítettem el, amikor én magam is írni kezdtem.

Azt amiről Hamvas így beszélt:

Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység nélkül hallgatom. Megtanultam egy sereg tudományt, mesterséget és művészetet, értek hozzájuk, de nem csinálom, s így érdektelenül tudom azokat élvezni. Csak még az írásról kell majd leszoknom, s akkor abban is féltékenység nélkül tudok gyönyörködni."(Philosophia normalis)