2015. március 15., vasárnap

Az utóbbi 15 évben nem úgy alakúlt az életem, hogy a Postaréten ünnepeljem a március 15-t. Annak idején, amikor szabadon, de még nem bízva a szabadságban odasereglettünk mindenmagyar a Postarértre, minden egyes beszéd - legyen hosszú, vagy rövid, unalmas vagy éppenjó - lelkesítőleg hatott rám. Utána azonban következett egy olyan periódus amikor azt mondtam - nem vagyok képes ezekkel az ünnepi eszmékkel azonosulni. Sokkal fontosabbak számomra azok a tények, hogy ki milyen ember a hétköznapokban, milyen példát statuál - és eszerint nem igazán van nekem keresnivalóm odakint. Mégis megnyugtatott annak a ténye, hogy szülőm minden egyes évben kiment, képviseltette családunkat, aláírta a kondikát.

Ma a Postarét fele menet mesélem az uramnak - aki ugyebár nem Vásárhelyi a régi nagy ünnepeit ennek a városnak. Hogy mindenki ott volt, özönlöttünk, kis piros-fehér-zöld papírzászlókat lobogtattunk, de olyan hévvel és lelkülettel, amit elmesélni nem lehet. Előtte napokkal előkerestük a kokárdáinkat - amit valahonnan nehezen sikerült beszereznünk és gondosan eltettük minden egyes ünnepre. Felpróbálgattuk kabátjaink mindegyikére, lesve, hogy melyik adja legjobban ki ezt a három legszebb színt.
Mellet kihúzva - kötelezően gyalog és kisebb tömegbe verődve gyalogoltunk el a Postarétig. Könnyes szemmel hallgattuk végig a megemlékezéseket, beszédeket és hittük, tudtuk, éreztük - Talpra magyar, hí a haza... Nem álmodtunk Vásárhely visszaszerzéséről - a miénk volt Vásárhely.

Ma már egyre kevesebben vagyunk. Gondolom lassan London utcáin sokkal nagyobb a valószínűsége összefutni egy erdélyi magyar ismerőssel, mint például Kolozsvár vagy Vásárhely főterén. Szétszéledtünk, szélnek ereszkedtünk - aki meg maradt - közömbössé lett.

Tudod, engem a leginkább az döbbentett meg minden egyes évben, hogy a román - abból is a jobbfajta - köszöntött. Megmelékezett. Akkor én tehettem meg azt, hogy otthonról, kényelmesen hátradölve, a borongós időjárásra, havasesőre vagy erős szélre hivatkozva - csak lélekben legyek együtt az egyre csak fogyatkozó tömeggel.

A mai jelenlevő testvéreket durván három kategóriába lehetett sorolni:
- idősek - ők azért vannak ott, mert magyarok és kész
- akinek dolga van - na ők azért mert dolguk van és kész
- fiatalok - akiknek nincs dolguk - de csak fél lábbal vannak jelen. Nem örülnek a nyilvánosságnak, annak ha valaki akárki meglátja őket, ha filmezik vagy fényképezik - mert nem meggyőződésből vannak jelen, hanem mert meg szeretnének győződni. Erős amit hoznak, gyenge amit kapnak - s a kettő hatalmas harcot vív egymással.
Na így nem lesz forradalom.
Ahogy azzal a fiatal generációval sem, akiknek nagy része azt sem tudja mit ünnepelünk március 15-én.
Nem tudom kinek a szégyene tudod...mert a gyereké nem.
Inkább tanáré, papé, szülőjé, tanítójé - de a gyereké a legkevésbé.
Mert én magam is onnan tudom a leginkább, hogy mit jelent a magyarságnak március 15, hogy édesanyám évről évre megmutatta.
Elővette az ünneplőjét, díszbe vágta magát és dacolva az időjárással mélyen megélve az ünnepet, jelen volt.
Nem lélekben - nem gondolatban, nem facebookon, hanem szívvel-lélekkel.
Ez a különbség a tegnap és a ma tömege között.
És ezen kell vátoztatnunk pronto.
Nem a győzelemért, hanem a holnapért, gyermekeinkért - akiknek lassan csak vízgyőkereik vannak, mert elfelejtjük táplálni azokat.
Különben meg - miket is?....

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése