Ma a gyerekekkel vallásórán Noéról tanulunk. Nagyon nehéz felvenni a versenyt a mai világban a technológia adta lehetőségekkel - ezért nem is versenyzem. Szinte nincs olyan történet, amelyet valaki közülük ne látott volna film formájában. Ilyenkor egy dolog marad el - a csattanó. El tudja mondani a történetet, végig tud siklani a vezérfonalon, de fogalma sincs mi az üzenet. Elszáguld mellette.

Noéval is ez van. Már az elején jelzik, hogy látták. A történetet a szövetség felől igyekszem megközelíteni. Párhúzamot vonva Ó- és Újszövetség között. Szövetség Isten és ember között Ószövetségi és Krisztusi időben. Ekkor még nem tudják, nem ismerik fel, hogy kiről fogunk beszélgetni. Nekem sincsenek sejtéseim arról, hogy hova vezet el a mai történet.

Hálásan közlöm velük, hogy bármennyire ismerünk egy történetet, mindig minden alkalommal új üzenetet hordoz.

A mai egészen meglepő fordulattal bír.

Ki gondolná, hogy Noénak (is) köze van a nagy román-magyar kérdéshez?

Beszélgetünk róla, fiairól, az akkori emberről, a környezetről amiben éltek - és elidőzünk ott, hogy miért támadtak kételyeik Noé üzenetével szemben. Hogyan csúfolták, gúnyolták és figurázták ki, mit érezhettek a fiai barátnőinek szülei és családtagjai, hogy lányaik ekkora közutálatnak örvendő fiúkkal járnak együtt.

Végül eljutunk az oltárépítésig. Ez a legszebb az özönvízben. Nem a tény, hogy új esély, hogy benépesítik a Földet, hanem a tény, hogy kiszáll a bárkából az Ararát tetején és nem káromkodni kezd, hogy bassza meg ennyit eltölteni bezárva abba a kurva bárkába, ezekkel a marhákkal, ilyen bűzben - hanem oltárt épít és hálát ad.

Amikor egy-egy veszélyen túlvagyunk - a legkevésbé jellemző ránk az oltárépítés. A hálaadás. Nem szeretünk gondolni az eltelt időszakkal. Elhessentjük tanúlságostól, következmények levonásától mindenestől. Ezért nem tanulunk soha semmiből. Egymásból se. Mert ha végeszakad egy kapcsolatnak vagy kapcsolati fázisnak - a másikat igyekszünk kihessenteni vagy elzárni magunkban. Kiveled jelszavakat skandálva. Márpedig az együtt töltött bármilyen pillanatok ajándékok. Esélyek. Vinni kell magunkban, őrizni kell magunkban és ápolni. 

A gyerekekkel megérkezünk a saját bárkánkig. Kinek mondanék mit, kit hívnék magammal és mit tennék ha kinevetne és kicsúfolna. Ahogy Noéval tették.

A gyerekek vinnének mindent és mindenkit - erőszak árán is akár. Ami az övék, az övék. Punktum.

Mire megszólal halványan egy a gyerekek közül - azért ő egy dolgot biztos nem vinne - a románokat, mert azok fejbe dobálják a nagyart. Inkább haljanak itt né hősi halált, a habokban, minthogy a bárkán osztozzon velük. Egyre többen fekszenek az egyetértés nagy gumiágyára - le a románokkal történeteket megosztva az egyre figyelmesebb hallgatósággal.

- Na...mondom magamnak - otthon vagy vaze.

Nevetnem kell. Lehet idegességemben. Ez most olyan, mint amikor az első egészségnevelés órámon a dohányzás ártalmairól kellett előadást tartanom a diákoknak, akik őszinte szemmel itták dohányízű szavaimat.

A szülő szerep jut eszembe. Ebbe kapaszkodom. A mind Isten gyermekei vagyunk sztoriról mesélek - bőrszíntől, állapottól, nemzetiségtől, vallási felekezettől, orientáltságoktól függetlenül. Ahogy a szülő odavan mindkét gyermekéért, Istent is annyira aggasztja ha egymást szapuljuk. Bábelre hivatkozom. Onnan vagyunk ilyenek meg olyanok, idegesek és egymás szavait, üzenetét nem értők.

A gyerekek bólogatnak hálásan. Nagy kortyokban fogy román koktélízű gargarám.

Gyors döntést hozok - beállok az öleljmegegyrománt mozgalomba.

Tényleg sok testvér van akit szeretek. Több akit nem - na de ez nem róluk, hanem csak rólam szól. Rólunk... és most már gyerekeinkről is - akik akarva akaratlan bűnben fogantattak...