2015. április 1., szerda

Amikor gyermek voltam hetente több alkalommal elmentünk színházba. Fiatalként ugyanezt a mintát követve, barátokkal, egyedül, párban - de úgy éreztem ott a helyem. Igaz, akkoriban legendás volt a vásárhelyi színház. Minden darabnak történelme lett. Sokat hallottam arról, hogy idegenből jött társulatok mennyire legendásnak vélik a vásárhelyi nagyközönséget - hiszen meg volt nevelve. Minőségi színházhoz szoktak és díjazták a minőségi produkciókat.

Késöbb a színházat az életemben felváltotta a templom. Napi misérejáró lettem. Ott is kategórizálni lehetett a híveket. Voltak hozzám hasonlóan olyanok, akik naponta - vagy ahogyan én magam is, naponta többször részt vett a szentmisén, voltak olyanok, akiket vasárnapi miséseknek neveztünk - újabban magam is ebbe a kategóriába degradálódtam - szerepeim fontossági sorrendjének köszönthetően - és voltak olyanok, akik ünnepek alkalmával jöttek el. Ez a kategória volt a legnehezebben elviselhetőbb. Mindent magáénak akart, követelőzött, lefitymált, egyszerre akart bepótolni egy egész szezon-elmaradást. Gyónt, szentáldozott, szentbeszédet hallgatott és ítélt meg félhangosan vagy a templomból kimenet, de jól hallhatóan. Ilyenkor mindig azt éreztük, hogy betörtek az otthonunkba és feldúlták azt. Nehéz volt rendet rakni - akár egy hétnek is el kellett telnie bennünk.

Újabban ugyebár a vásárhelyi szociális szféra tölti ki mindennapjaimat. Szociális 'munkásként' annak érdekében teszek meg mindent, hogy a segítségre, támogatásra szoruló, vagy azt igénybe vevő embertársaim részesüljenek olyan juttatásokban, programokban, segítségnyújtási formákban, tanácsadási folyamatban - ami kilendíti őket nehéz vagy elviselhetetlen élethelyzetükből.

Legendás a vásárhelyi nagyközönség.
Egész egyszerűen áttörhetetlen és megmozdíthatatlan.
Vannak megmozdulások, belendülések - de ezek ideiglenesek. Hinta-palinta szerűen beindulnak - ha nagy erővel megtaszítod - de mivel nincs aki állandó mozgásban tartsa, magyarán lökdösse, taszigálja - s így hamar megállnak.
Mindenki a másiktól várja el a tolóerőt.
Taszigáld bazdmeg - én már lökdöstem eleget... - kiáltják némán az egymásra acsarkodó arcok.
Itt is van egy kategória - amit fejni lehet.
Ezer tőgyből cseppentik az Isteni nedűt, már-már elhitetvén, hogy a forrásaik kiapadhatatlanok - de ha mélyebben a szemükbe nézel, látni, hogy fáj a hátuk, erejük fogytán.

Évente több olyan közösségi, figyelemfelkeltő kampány zajlik, amit közösségileg engednek el az emberek a fülük mellett.
- Ja, ja, jaja - alapon.
És akkor - tudod - az ember bele-belefárad.
Már szégyeli kérni, mondani, ismételni - restelkedik, amikor ugyanaz a tehén fejeti meg magát, mert tudja, hogy sok a tőgy, de kevés az akarat.
Mi mind azt hisszük - hogy a lehető legszarabb helyzetben vagyunk.
Mi mind úgy érezzük, hogy ha majd más, akkor mi is.
Mi mind úgy gondoljuk, hogy vannak elegen rajtunk kívűl, akik előidézhetnek pozitív változásokat, amiket majd mi jól elbírálhatunk otthonunk kényelmes melegéből.
Mi mind - hogy aztán mind nem.

Hiába na. Híres a vásárhelyi nagyközönség. Legendás.
Abban mindennél kicsit jobban - hogy szereti végignézni ahogy más sepreget, hogy aztán legyen mit megvétózzon.
Pedig mi mindenre lennénk mi képesek együtt.
És mi mindenre juttatna az összefogás.
Értem ezt közéletre, civil szférára, adakozásra, egymás megsegítésére, összefogásra és a várva vált változások előidézésére - amelyre megértünk. Csak bele ne rohadjunk...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése