Edzésre viszem a gyerekeket. Ilyenkor senki nem hagy nézetlen. Fogalmuk sincs mi lehet az a sport, amit leánka és fiú is űzhet egyazon időben, jár hozzá hokibot és egy halom nagytáska. Van aki odaáig fajúl, hogy meg is kérdezi. Természetes készséggel válaszolunk - mire Anna mindig megkérdezi: de hát nem látják a botokat, anya?

Na igen - csak Vásárhelyen nincs jég.

Ma is hasonló procedúrával indult a délutánunk. Egy anya, két nagy táska, két nagy szívószálas üveg vizzel, két gyermek nagy botokkal - elindultunk autót fogni. Be is ülünk az elsőbe, amelyik üres, s mintha csak ránk várna. Benne egy aranyos capuccino román pasas. Pfjjjjjjjj, hogy ő még ilyet nem látott. Sietünk? - mert ha nem annyira, mutassunk meg mindent neki. Annyira gyanús, hogy ha egyedül lennék komolyan meggondolnám, hogy tökönrugódom. 

Végre beülünk. De csodálkozása nem lankad. Annyira ízgatott, hogy a gyermekekkel, a biztos válaszok érdekében, már magyarul beszél.

- de tényleg? sportolnak? szeretik? s a gyermek tud focizni is? s hogy a leánka ügyesen hokizik? van otthon tablett? és működőképes? és mégis sportolnak? és bicikliznek? és vannak barátaik?

Mindezt úgy, hogy közben nem érdekli a hatalmas forgalom, minduntalan hátrafordul, a gyermekek szemébe néz - sokszor nem tudom eldönteni, hogy kapjak a kormányhoz, vagy inkább csukjam be a szemem és sikítsak.

Panasz ömlik belőle.

Hogy bezzeg a gyerek: Egész nap csak táblagép, meg laptop, meg tévé - semmi ki, senki barát, fogalma sincs arról, hogy mi a játék. Ha focizni tanítja azt unja, ha pingpongozni viszi, azt is unja - ha biciklizni hívja, arra is ráun. Hejjj bezzeg ő...annak idején. Ebben a korban már a hetedik biciklijét törte porrá. És barátai voltak és hétköveztek és pickáztak, és parittyáztak, fociztak, fogóztak, erdőt jártak, Somira gyalogoltak.

Egymás szavába vágva idézzük fel a gyermekkori élményeket. Közben nagyokat kacagunk. Már észre sem veszem, hogy mennyire közel járunk a halálhoz.

Közben lassan megérkezünk.

Kisegít, kezet fog Balázzsal, kezet csókol Annának és a lelkükre köti, hogy tíz éven belül a tévében akarja látni őket és drukkolni akar nekik. Mindent a sportért kiálltja búcsúzóul.

A gyermekek megrökönyödve állnak az út szélén:

- anya, te ismerted?

- nem.

- de nem azt mondtad, hogy idegenekkel nem parolázunk?

- nos - ebben az értelemben nem volt idegen. Közös gyermekkorban osztoztunk és egy olyan városban, ami a mi időnkben igazi otthonnak számított. Elsősorban lélekben. Akkoriban még magyar és román testvérek voltak - azóta már azok sem...