Az életben minden egyes elpuskázott, elbaltázott, elszerencsétlenkedett, elszalasztott, elengedett, be nem gyógyult és hőn áhított esély újra és újra visszatér. Amikor ugyanis azt hisszük, hogy az Életben mindenhez egyszer van jogunk hozzászagolni - akkor fogalmunk sincs arról, hogy valójában minden visszajön. Nem úgy, vagy talán nem is abban a formában, ahogy várjuk - mert közben változnak a körülmények, kint és bent, változunk mi magunk is és az esély hiába ugyanaz - mi már nem ugyanúgy fogadjuk azt.

Olyan ez mint gyermekkorunkban az áhított karácsonyi ajándék. Amit annyira várunk, hogy amikor végre eljön - már nem sikerül beváltania a hozzá kötött elvárásainkat.

Valami majdnem húsz éve volt egy álmom. Annyira azért nem ismertem magam, hogy tudjam, hogy valódi álom-e vagy csak saját önismereti hiányosságaimból fakadó délibáb. Talán az utam háromnegyedét lesétáltam már, amikor sikerült felismernem egy roppant tiszta pillanatomban, hogy ez a dolog engem nem is annyira érdekel. Akkoriban azonban nem volt bennem kellő bátorság ahhoz, amit ma már könnyedén beteljesítek. Mert tudom, hogy én így működöm. Én vagyok a háromnegyed utak nagy felismerője. A megtorpanó. Akinek nem kell elgyalagolnia az útkereszteződésig, hogy rájöjjön, zsákutcába jutott. Ezen a ponton még mindenki dühös. Hülyének vagy gyávának tartanak. Kigyókat és békákat üvőltenek, mintha félelmet gerjesztene bennem bármelyik is. Nincs bennem félelem. Csak a fél-elem felismerése. Annak az elemnek a pontos beazonosítása, amely megállásra késztet. Ma már azt is tudom, hogy nem utoljára sétálok ezeken az utakon. Mert mindig van egy második esély. Mintha megérdemelném, hogy jobban felfegyverkezve és magasabb harcászati ismeretekkel újra szembenézhessek azzal az ellenséggel, amit úgy hívnak, hogy szenvedés.

Szakmai életem is gyakran mutat a múltba. 

Előjönnek azok a démonok, amelyeket nem volt erőm láncraverni.

Megküzdöttünk, aztán továbbálltak - annak a biztos ígéretével, hogy nem ez volt a döntő küzdelem.

A minap is húszonéve leküzdött, elkergetett démonok támadtak rám. A régi jó ismerős izgalmával vártam, hogy végre szembemehessünk. Ami akkoriban ijesztett bennük - ma már nevetségesnek, sőt groteszknek tűnt. Az álarcaik, ahogy bizonyítani akarták felsőbbrendűségüket, a merevség és nagyképűség, a kivagyiság - és az élet énközpontúsággal való eltékozlása.

Már nem beszéltük egymás nyelvét.

Kerestem a közös dialektust - mígnem felismertem, hogy nem maradt közölnivalóm.

Úgy tettem, mint beszélnék - miközben nem akartam már mondani semmit.

Kisétálni illetlenség lett volna. Miközben pontosan tudtam, talán észre sem veszik...

De az ember csak úgy nem sétál ki a közönséggel megtöltött arénák feledhetetlen ricsajából.

Miközben mozgott a szám - az idő állandóságába meredt a lelkem.

Nem kérdezett, figyelt ő is.

Rám - mindenkire - mintha a válaszokat keresett volna, hogy ki mivé lett. A megnyert és elvesztett csaták után, Önmagával való szembesülések és küzdelmek eredményeként. Az eltelt idők - múltak és jelenek hegeinek nyomán.

Miután befejeztem a semmitmondó közlést mímelő tátogtatást - kiléptem a díszletből. Ilyen üres még nem voltam soha. Mintha a lelkem visszament volna az időben összegyűjteni mindent, amire még szükségem lehet.

Másnap este tért vissza belém - hatalmas fájdalom árán.

És akkor visszamentem emberként pontot tenni.

Egy olyan fejezet végére, aminek soha nem volt értelme.

Ahogy az Életnek sem. Mert nem értelem teszi a világot. Hanem a törekvő szeretet - az amely hajlandó bármi áron felismerni, elfogadni, beletörődni, belesimulni, majd emelt fővel továbbmenni. Akkor is ha nyert, de olyankor is ha már mindent elveszített.