2016. március 6., vasárnap

Van egy ilyen város Romániában, hogy Oravita. Életemben nem hallottam róla, amíg a tegnap felröppen egy hír a fent említett várossal vagy mi az ánti - kapcsolatban. A hír szerint egy kitartó fiatal lány még ötödik osztályos korától elhatározta, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy Álma teljesüljön. A bányászvárosban élő lány álma egy korcsolyapálya volt. 7 évet küzdött érte, míg végül munkája gyümölcseként nemrégiben felavathatta, hiszen a városvezetés kivitelezte 160 tanuló aláírására válaszolva, akik azzal a kéréssel fordultak a városvezetőkhöz, hogy igenis, korizni szeretnének.
Oravica egy bányászváros. 10222 lakóssal. Magas a munkanélküliség - hiszen 89 után a bányákat és kohókat leépítették, a hőerőműt pedig bezárták.
Nem tudom jártál-e már bányászvárosban?
Ha nem - mindenképpen el kell menned. Életreszóló tapasztalat. Ahogy a szeméthegyek és romok halmán élni tudnak az emberek. És rendszerint romániai szinten ott élnek a legrettenetesebb körülmények között emberek, ahol a legszebb a vidék. Ne menjünk túl messzire - csak a Maros völgyéig. Katasztrófák azok a települések, falvak, házak és emberalkotta dolgok, amikre itt bukkansz. Minél szebb a bennünket körülvevő táj, annál nagyobb a fejekben és lelkekben a sötétség. Vajon miért?...
Na, de vissza Oravicabányára. És a lányra. Igazi amazon! Éveken át harcolt és amikor még mindig hitte - hát egyszer csak sikerült neki...
Amikor elkezdtem többedmagammal a korcsolyapályáért vívott harcot - rengetegen megkerestek, támogatásukról biztosítva, mondván, hogy ők maguk is leszaladták már a köreiket, de mivel nem jártak sikerrel, beletörtek és letették a lantot.
Igen, a lantot előbb-utóbb mind letesszük. És ebben bíznak. Hogy a népek tengere ahogy feltámad, úgy lohad is le. A felveszett hullámok visszahúzódnak a helyükre, a nép pedig azt is elfelejti, hogy miért vonul utcára - ha egyáltalán megtette. Ha viszont egyedül, vagy egy kisebb csoporttal harcolsz - még sötétebb kilátásokat tartogat a helyzet. Mert hamarabb elveszítik hitüket, gyorsabban feladják azt, ami összetartotta őket. Míg végül önmagukat is kikezdik. 
Aki egyedül harcol, militál vagy küzd - bármily nemes is a cél - előbb-utóbb hülyének nézzük. Na né...megint itt van a hülye aki a kutyákért, macskákért, fákért, utcanévtáblákért, igazságért, akármiért harcol...
Ahogy már nem bátorság kategóriája a Furnica lépcsőn leszöktetni biciklivel - hanem a vakmerőségé, na ugyanúgy nem hősiesség, vagy elsősorban kitartás - hanem sokkal inkább egyfajta őrület kell ahhoz, hogy az ember ilyesmibe fogjon.
Soha nem szabad egy falatban szemlélni az egész utat - mindig a következő lépésig szabad engedni a kötelet. Amihez még erőnk van. És akkor az út is hozza magát.
Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, sem őrült, sem hülye nem vagyok.  Csak anya. Olyan anya, aki együttérez a sportolni vágyó gyerekekkel. Akik persze választhattak volna bármilyen sportágat, hiszen városunkban, aztán minden adott. Minden kivéve egyet - a hokit. De valamiért ez a sok gyerek emellett a sportág mellett döntött. Aki nem volt elég kitartó, tehetséges vagy nem kedvelte meg egy életre ezt a sportágat - az mind elment. De aki maradt - annak már a véráramában van. Az mentálisan még porszívózás vagy sepregetés közben is hokizni fog.
Ez nem döntés kérdése. Ez karma.
Lássuk csak mink van?
Sportág nagy múlttal.
Klub, amely tömöríti őket.
Edző. aki gondjukat viseli.
Szülőközösség, akik támogatják.
Tehetség, amit ajándékba kaptak.
És egy valamennyire kész pálya - amely minden egyes nappal közelebb lép az összeomlás és elmúlás fele, amennyiben nem kezdenek el vele újra foglalkozni.
Nem vagyok idióta.
Pontosan tudom, hogy nagyon keveseknek inge.
A peticítót is csak az írta alá, akit tényleg érdekel. És ennek ellenére van majdnem 1100 aláírás...
Csak azon gondolkodom, hogy ha ott van - márpedig ott van - belefektettek és kifektettek belőle annyi de annyi pénzt - akkor tartoznak azzal, hogy döntsenek felőle és tegyenek is vele valamit.
Mi erdélyiek soha nem hagyjuk félbe a dolgainkat. Inkább hidakat égetünk, mint, hogy bármit is befejezetlenül hagynánk.
Sok minden van a városban felégetve. Ezek közül legvisszafordíthatatlanabbul az együttélési normák. Vagy öljük egymást, vagy közösen lopunk. Mint Bonnie és Clyde...
Van azonban két nagyon fontos dolog, amiért össze kellene fognunk - nemzetségen és etnikai kérdéseken túl - csak, mint a vácsárhelyiek: (nem a templom és az iskola)  hanem a Május 1 és a Fedett koripálya. Mert múltja és történelme van. Itt együtt korizott, sportolt, találkozott, szeretett be és ki, szorakozott és nőtt fel román és magyar. Soha nem volt kérdés, hogy az anyád picsája,. te milyen nyelvet beszélsz. Mert a sport nyelve közös. A játék érez és nem beszél. Olyan közös, mélyreható és örökérvényű igazságokat tár fel - ahol végre ember lesz az ember és nem román vagy magyar.
Ahogy Oravica megtette - mi is megtehetjük.
Ott 160 aláírással sikerült nekik.
Itt meg 1100 is kevés - mert mindig fontosabb eldönteni, hogy kinek is a kurvaanyjapicsája - oláhnak, vagy magyarnak.
Ha lenne egy közös siker, projekt, terv, megvalósítás. Valami konkrét, amit vállvetve, együtt tettünk - talán lehetne kezdeni ezt-azt a romokon túl is.
Addig azonban marad a dögölj meg, s inkább veled együtt én is - ami oly régen jellemez bennünket vásárhelyieket...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése