Az utolsó dolgok egyike, amit még önállóan végigcsinálhat.

Egy ideje leszűkült ezeknek a köre.

Ő az önálló.

Akinek egyszerre két munkahelye volt, hétvégén egy harmadik. Felnevelt egyedül két gyermeket. Rendezte a szüleit. Állandóan zsonglőrködött a programokkal és elért mindenhova. Megoldott minden egyes problémát, elgördített minden egyes akadályt ami az útjába került és ezen felül maradt ereje bíztatni másokat. Az elesetteket, a gyengébbeket. 

Na ezzel összeegyezhetetlen a betegsége.

Még a nevét is képtelen megjegyezni.

Csak azt tudja, amit átél.

Hogy már nem önmaga.

Hogy egyszer csak, mint egy függöny leereszkedik a homály az elméjére és onnan nincs tovább.

Nem tudja, hogy ki ő.

Mit akar.

Hova indult.

Hol lakik.

Vannak e gyerekei. Esetleg férje. 

Semmit nem tud.

Gubbaszt.

Várja, hogy jobb legyen.

Hogy visszatérjen.

Hogy felvonják a kortinát. És ismét kitisztuljon minden.

Van, hogy egy egész nap eltelik és van, hogy csak órák kellenek.

Türelemben és gubbasztásban mérve.

Próbált küzdeni. Tagadni. Elmenekülni. Dacolni. Depresszióba esni miatta. Csak elfogadni nem tudja.

Ma fogorvoshoz jött.

Muszáj volt.

Aggódtak érte a gyerekek.

- Nem egyedül anya, elkísérünk...

Ők nem tudják, hogy ebbe a kísérgetésbe hal bele.

Ezzel elismerik és meghajolnak a betegség előtt. Küzdelem nélkül.

- Megoldom egyedül. Végülis csak egy fogorvos. A fogam meg a számban van, elhagyni nem tudom. S ha már ott leszek, ha én nem is, de ők tudni fogják, hogy mi miatt mentem oda.

Minden rendben ment.

Ameddig le nem jött.

Ki kellett volna jönni a rendelőből.

Az épületből.

És nem találta a kijáratot.

Lassan magát sem.

A köd egyre vaskosabb lett.

Pánik roham vett erőt rajta.

Ennyire tudatosan még soha nem élte át önmaga és a valóság elvesztését.

Úgy csúszott lefele, mint fiatalkorában a Bekecsen, amikor lefele húzta a nehéz zsák. Csak addig, amíg Sanyi meg nem állította. 

Jó lenne egy sanyi. Egy lendület. Valami, ami továbblöki.

Megmutatja a kijáratot. A zárat. A menekülési útvonalat. Az otthona fele vezető utat. Önmagát.

Leült az épület lépcsőjének a fokára.

Behunyta a szemét és nem gondolt semmire.

Csak arra, hogy ez az utolsó alkalom amikor eljöhetett.

Ez a pont, ahol bele kell simulnia a betegségbe.

Alzheimer..., hát eszébe jutott.

Semmi más nem, de ez igen.

Nevetni kezdett.

Hangosan. Csilingelve. Ehhez nem kellettek emlékek. Elég volt a belesimulás.

Talán ez a kulcs mindenhez.

Mindenhez is.