Karácsonyváróba

Tavaly toronyóra volt, azelőtti évben lánc.
Minden év überelni igyekezett az azt megelőzőt.
- A gyerekek miatt..., hogy lássák, nekünk is jön az angyal.
Volt egy hulla fáradt anya.
De bejgli szarásig.
Na meg sonka, töltött káposzta, sült, főtt, sütött és hidegen bekavart, majonézes és diétás, cukros és édesítős.
Étvágya nem volt senkinek.
Az ajándékok halmokban álltak a fa alatt.
Az alatt a fa alatt, amelyet anya és apa díszített fel aznap éjjel.
Mint minden évben összebogozódtak az égők. A végén már csak arra volt erejük, hogy a tetejére hajítsák gúzsban. A cirkusz elszívta minden energiájukat.
Az ajándékok halma szemét hegyeket hagyott maga után.
Frissen a papírokét és szalagokét.
Egy évre rá a törött és meghibásodott játékokét.
Amiért kifulladásig rohantak és százakat fizettek.
Hogy aztán törleszteni tudják majd egész évben a részleteket.
A gyerek meg már arra sem emlékezett mit is kapott.
Mert mindent is.
A kutya farkára is bogot kötöttek, ha az kellett az aranyszarónak.
Aztán anya csíkot húzott.
Eddig és nem tovább.
Idén mindenki magát adja.
A sütit szavazás alapján döntjük el. Egyet és kész.
A bejgli bóti lesz.
Ajándék nekem nem kell. Hacsak az együtt töltött időt, a békét és a szeretet nem nevezzük annak.
Az így nyert összeget új égőkre költjük, még mielőtt letépkedjük egymás fejét.
Mert a gyerekeknek végre, először látniuk kell, hogy nem a szeméthegyeké a főszerep - hanem az örömé.
Apa ferdén nézte.
Apa minden újat fenntartással fogad.
De aznap este, amikor a fa díszítése közben nem kellett egymás torkának ugrani - már egészen biztos volt benne, nem hülyeség ez az új szabályrendszer.
Első év volt, amikor nem rohangáltak, hanem célirányosan megvettek egy előre megfontolt dolgot a gyerekeknek.
És első éve volt annak is, hogy képesek voltak megfogni egymás kezét.
Ha ezért is, de megérte...