A szív amikor
összetörik, pontosan olyan hangot ad ki, mint egy törött testrész.
Beleroppan az
egész elme és a fizikum.
A fájdalom
végigfut mindenen.
A törés betölti
az egész valót.
Az ember válla
összecsuklik és csak az egyenes gerinc tartja már a vázat.
Amikor két ember
élete, jól-rosszul éveken át összefonódik – első években berzenkedve az
összenövés ellen, kitörési, szabadulási kísérletekkel az egyéniség megőrzése
érdekében, majd belenyugodva az elkerülhetetlenbe, egymásbasímulva, mint két
imádkozó tenyér – olyan az elválás, mint egy funkciónális testrész elvesztése.
A kézé, a lábé, a melleké, a nyaké vagy a fejé.
A fájdalom
teljeskörű.
Roppan, reccsen,
leválik és sajog.
A fájdalom az
amputált végtagok fantomfájdalmához hasonló.
Kereslek, de te
nem vagy.
Szólnék, de te
nem válaszolsz.
Szeretnélek, de
te nem tudom, hogy viszont szeretsz-e.
Terveket szőnék
kettőnknek, ahogy eddig is tettem, de te már nem vagy mellettem.
Nem csak a jók
jutnak eszembe. Még csak nem is a rosszak.
Szagok, illatok,
bűzök, hangok és zajok hoznak vissza és tartanak mellettem a hétköznapokban.
Erre haragudtál,
ez zavart, ez tetszett neked, ezt nagyon szeretted, ezt csak érted csináltam,
ezt mindig érted ettük.
Ha meg akarlak
tartani magamban – ezeket a dolgokat kell tennem.
Csalás, de mintha
kicsit visszahoználak általuk.
Mert nélküled már
nem vagyok Én.
Én ugyanis csak
veled vagyok teljes.
Nélküled nem is
tudom definiálni magam.
Én akit te
szerettél.
Én akire
haragudtál.
Én akit
megszidtál.
Én akit a párod
voltam.
A gyermeked
szülője.
A másik feled.
Az amelyik most
hiányodban fáj és sajog.
Mert én és te
egyek lettünk.
Valamiért ketten
voltunk teljesek.
S most nélküled
reccsen, roppan, fáj, sajog.
Soha nem múlik,
legfennebb tompul.
De gyakran
viszket.
A lelkem mint egy
inda fonta körül a tiédet. És most mint egy imádkozó kéz, a semmit markolja,
hiányodban.
Maradok Én és a
fájdalom. Az utolsó napig.
Ami első nap
lesz. Annak a napja, amikor újra én és te leszünk.
Remélhetőleg
örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése