A fájdalom van.

Különböző formákban.

Az emberi élet része.

Amit a gyermekeink elől rejtegetünk, bagatellizálunk, eljátszunk. Hogy majd még nagyobb erővel verje őket fejbe a kamaszkor.

Teher alatt nő a pálma...

De pálmáink kókadoznak, mert nem tudunk bánni a szenvedéssel és fájdalommal.

Ami soha nem úgy működik az életünkben ahogy kellene.

Mert van, hogy összehoz, és van, hogy eltaszít bennünket egymástól.

Van, hogy megengedjük, hogy tanítson és van, hogy elzárjuk a szíveinket a tanítástól.

És a sokadik tanításra sem nyílik meg a szívünk.

Közben életek jönnek és életek mennek - csak a tanítás örök.

Illetve az esélyeink, hogy megértsük, amiért itt vagyunk.

Letegyük a fegyvereket, a pajzsot, elássuk a csatabárdot és nyissuk meg valónkat annak, amiért újabb és újabb köreinket futjuk.

Ismerek egy anyát.

Annyi fájdalom és vesztesség volt az életében, ami három életre is sok.

Betéve tudja a törvényeket.

A törvényeket és a prófétákat.

Csak a szíve maradt hét lakat alatt.

Az élete mintha ismételné önmagát.

Beenged, elveszít.

Beenged, elveszít.

Újra és újra azokkal a hibákkal.

Megállás nélkül.

És mint egy elátkozott társasban - ugyanonnan indul és ugyanoda érkezik is vissza.

Semmi nem képes kirántani abból az állapotból, amibe beragadt.

Remélhetőleg majd lesz egy szó, egy dallam, egy ember, egy mondat, egy üzenet, egy illat - ami képes lesz felnyitni a szemeit.

A szemeit és a szívét.

De amíg nem - sok lesz még a fájdalom.

Kíméletlenül sok.

Mert tanulni vagyunk itt.

Formálódni.

És ennél jobb mester, fa faragó még nem született.

A könnyű élet, a fájdalom mentes lét - pihenő. Állomás.

Az igazán lényeges dolgok, mindig az úton történnek.

Amikor sajog a lélek a teher alatt.

És pihenni csak elvégzett munka után esik jól.

teher alatt nő a pálma...és ha virágba is hajt, egészen biztos, hogy megérkeztünk.

És onnan visszanézve az út is más lesz.

Hiszen az egész - soha nem csak a részek összege, hanem azok szimfóniája. Amelyben a legszebb hangot mindig a fájdalom üti le.