túl nagy ár

A várostól élnek néhány kilométerre.

Szinte teljes elszigeteltségben, hiszen alig van dolguk a városban.

Csak akkor jönnek be, ha föltétlenül muszáj. S ma, az.

Külföldre készülődnek.

A faluban szinte mindenki megjárta már a határon túli, középosztály számára divatos tengerpartok mindegyikét. Nekik még csak álom.

A magyaron kívül semmit nem beszélnek.

A románt is nehezen.

Ott, ahol ők élnek, ez megszokott.

Nem is érzik hiányát.

Ha meg intézkedni kell, valahogy mindig összejön.

Ma azonban kifejezetten feszültek és idegesek.

Összegyűjtötték a papírjaikat egy csomóba és lecsapni készülnek a hivatalokra.

Olyan helyekre, ahol csak román ajkúak dolgoznak.

A két gyermek pattanásig ki van feszülve, mint a jófajta íj húrja.

Nem értik a szülőket. Ebbe is feszülnek bele.

A máskor higgadt, nyugodt felnőttek, ma minden egyes szóra felkapják a vizet.

Tanácstalanok, folyamatosan számba veszik az iratokat, téblábolnak az ajtók előtt és nehézkesen értetik meg magukat a hivatalokban.

Édesapa fénye kopni látszik a gyermek szemében.

A mindig magabiztos, mindent könnyen megoldó apa ma valahogy másnak tűnik.

A gyermek figyelni kezdi.

Egyre halványabb, egyre kopottabb, egyre apátlanabb.

Úgy érzi nem ér ennyit a tengerpart.

Ahol egy mindig követhető apával kell fizetni már indulás előtt.

Akkor inkább a Nyárád.

Ami kicsit zavaros, olykor hideg, néha veszélyes, de soha nem követel cserébe életeket és álmokat.

Álom az álomért.

Tengerpart, apáért.

Félelem - Miért is? Hogy el tudják mondani vakáció után, amikor a tanító megkérdi - az aranypartokon voltunk... apát otthagytuk. Helyette az árnyéka jött velünk haza. Vagy még az sem. És a legrosszabb az egészben az, hogy helyrehozhatatlan.

Az ilyesmit nem lehet visszaváltani, vagy visszacsinálni.

Elvész örökre.

Miközben előre tudjuk, nem éri meg.

Mert egy nyárért túl nagy ár egy örökké fényes és követhető apa...