találkozás

A park zenéjét hallgatják mindketten.

Reggeltől-reggelig.

Valamikor elképzelhetetlen lett volna ez a találkozás.

Ami mára valóság.

A fekete és a zöld pulóver találkozása.

A fekete egy volt igazgatót takar a júliusi melegben.

A zöld egy hajléktalan egyetlen éke.

A hidegben, melegben, éjszakában és semmi újat nem hozó reggelben.

Először csak ez volt közös bennük.

A túlöltözöttség.

Hogy mindketten valamivel szemben védekeztek.

Egyik zölddel, másik feketével.

Aztán az egyetlen szabad pad.

Majd a fokozatosan szívükbe lopózó meleg.

Szótól-szóig.

Mondattól-mondatig.

Élettől-életig.

Míg mindketten várni és remélni kezdték a találkozást.

Az estének ebben a reményteljes reggeli hűvösben kezdett lenni színe és illata.

Hogy volt kire gondolni, volt kinek köszönni, volt kinek mesélni, volt kiért emlékezni.

Azt hitte a szerelem a fiatalok privilégiuma.

Alig tudta elhinni és elhitetni, hogy mindenkinek kijár. Nem csak a gazdagok kiváltsága, okosak, szépek kiváltsága.

Mindenkinek kijár - aki beengedi.

És ő beengedte.

A szívébe, a reggeleibe, lassan az estéibe, majd az életébe.

A gyermekei nem örültek.

Ahogyan már hosszú évek óta semminek sem.

Nem a fájdalom megszűnésének örültek, hanem a fekete pulóvert féltették.

Ő meg fáradt volt elmagyarázni, hogy a szeretet nem egy, hanem minden pulóvert megér.

Még inkább, ha megfizethetetlen.

Mert ez, az volt.

Véletlenszerű, őszinte, fájdaloműző és magány gyilkos.

Nem szenvedélyében, hanem nélkülözhetetlenségében égett és vált létszükségletté.

Ők még nem értették. Hiszen nem élték. Reménykedett benne, hogy ez így is marad.

Hogy soha ne ismerjék meg a fekete és zöld magányát.

Az egyetlen közös pad reményét.

A reggelek ígéretét.

Az élet kérlelhetetlenségét.

Melyet olykor csak a szerelem beteljesülése tesz elviselhetővé.

Ameddig kitart és marad.

Majd újra jönnek a pulóverek.

Feketék, zöldek, padok, esték és reggelek.

Az utolsó reggelig.

Az utolsó megmaradt szálig. Mintáig. Kötésig. Életig.