2013. október 9., szerda

A szerelemben az a legjobb ami tulajdonképpen a legrosszabb is.
Az uralhatatlansága.
Ennek ellenére minden és mindenki azzal nevel, neveltetik és nevelődik fel, hogy uralni illik, kell és muszáj.
A szülő elmondja a gyerekének - jó esetben, ha egyáltalán történik felvilágosítás ezen a téren, hogy mikor, hogyan, kivel és milyen körülmények között kezdődhet el - de arról soha nem mesél, hogy milyen tapasztaltok juttaták el és milyen félelmek, hibák, melléfogások és fájdalmak vezették el erre a felismerésre.

Már Ámor és Psziché óta tudjuk, már a Love story óta belénkivódott, hogy a szerelem akkor igazán a legszebb ha két tökéletes ember között jön létre.
Ahol a lány gyengébb fizikumú, a fiú magasabb és erősebb. Ő óv, védelmez, átkarol és szeret. A lány meg kiszolgáltatottan elszenved.
Kurva szar aztán, amikor az Élet a maga morbid humorával rácáfol.

Emlékszem amikor Budapesten először láttam egy olyan párt, aztán már csak olyant, ahol a lány enyhén százötven kilós volt a kis pink rövidnacijában, míg a fiú helyre kis vékony szemüveges gyerek. Alacsonyabb is, gyengébb is, akaratában erőtlenebb is - de szerették egymást.
Éppen ilyen megrázó élmény volt gyenge kis lelkemnek a sokkal magasabb tagadhatatlanul boldog és szerelmes hölgy látványa - a sokkal alacsonyabb fiú mellett.

A hatalmas korkülönbség ellenére is beteljesült szerelemben addig el nem hittem, amíg meg nem ismertem egy nálam háromszor idősebb talpig férfiembert. Ma már vallom, hogy az is járható út.
Még köhécselek az idősebb és érettebb nő és alig férfi látványától - de lassan, a korom előrehaladtával kezdek annak is útat engedni a lelkemben - miért ne elvén.

Maradjunk annyiban, hogy a szerelem minden - csak nem törvényszerű.
Nem szabályozható, nem formálható - van.
Ettől olyan jó.

Jöhet az ész, az agy, az értelem, belepofázhat - hogy nem szabadna működnie - mert....és sorolódhatnak elvek ezerrel, de az érzelem akkor is marad.
Vannak azonban eleve elveszett szerelmek.
Amik már születésük pillanatában halálra vannak ítélve.
De vannak. Nem szünnek. Fájnak. Fojtogatnak. Élnek a halálban és öldökölnek az életben.
Megszüntetésük egyetlen gyógyszere a távolság. Ez hozhat enyhülést és felejtést. Nem teljeset, hanem tompítót.

Amikor ilyennel találkozom mindig eszembe jutnak életunt filózófia tanárnőm touche szavai:
- fiam az igaz szerelem onnan ismerszik fel, hogy nem elvesz, hanem ad.
Ha hülyén vagy szerelmes, ha az energiák mennek és nem jönnek - lépj tovább.
Nem jó helyen vakarsz.

Itt van ugyanis ez az ember.
Szenved.
Ordít.
Fáj.
És beteljesületlensége nem ismer időt, teret, enyhülést.
Nem stimmel az időzítés, a körülmények, semmi nem segíti, minden ellene, ellenük van.
A szerelem mégis él.
Történetük nem egyedi.
Volt
Van
És lesz.
Ahogy az erre hatásos gyógymód sem változik.
Egyetlen út a menekvés.
Nem maguk elől, hanem a rombolás, önrombolás, egymás rombolása és a többi akarata ellenére involválódott ember rombolása elől.
Sajnálom.
Az idő engem igazol...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése