Amikor mi még egy család voltunk...

A házasság olyan mint egy egy nagyon várt kényszerbuli.
Lehet szórakozni, lehet technikákat alkalmazni, hogy elengedd magad, de legtöbbször arra eszmélsz fel, hogy az órádat lesed, hogy mikor is lesz a bulinak vége.
Vannak akik végig jó helyre kerülnek, vannak akik állítják hogy jó helyen vannak, és vannak akik fel merik vállalni, hogy a bulinak vannak jó és tűrhetetlen órái. És ismét vannak, akik egyszerűen hazamennek a buliról. Hogy aztán a buliból kiszállva végig azon gondolkodjanak, hogy talán nem kellett volna hazamenni. Talán jobb lett a buli amikor eljöttek, talán bennük van a hiba, talán...talán...ha...s akkor...
És vannak olyanok, akik egyáltalán nem bulizós alkatok.

A gond nem annyira a bulival vagy a tánccal van, hanem a felkészületlenséggel.
Hogy önismeret és ízlésvilág ismeret hiányában megyünk el bulikra.
Mert vannak ugye a retróbulik. Nem az én világom. De ha én nem tudom, hogy nem szeretnék reggelig csavardfelaszőnyeget című dalokra táncolni és tombolni - akkor már ott fog érni a meglepetés amiközben a szőnyeg fel van csavarva.

A katolikus egyház, s nem csak - hallottam, tudom, hiszem - a legtöbb helyen igyekeznek tartani valamiféle felkészítőt a házasságra.
Jó lenne ezt komolyan venni.
Igen sok függ tőle.
Igen nagy a tét.
S itt nem két felnőtt ember melléfogására gondolok, hanem azokra a gyerekekre, akik az ilyen táncolni nem vágyó felnőttek gyerekeként látják meg a napvilágot.
Mert a szülői szerep kötelez.
Kész.
Ott már nincs retera.
Táncolni kell, mulatni kell - és lehetőleg nem kényszeredett ábrázattal, hanem jókedvet árasztva.

Sok pár úgy véli, hogy tönkrement kapcsoltuk utolsó szalmaszála lehet a gyerek.
De szarba hullanak.
Fejek, lelkek, életek, családok.
És ha már elmentek többé soha nem fognak másra gondolni, mint arra - hogy milyen is lett volna, ha mégiscsak maradnak...
És vannak akik buliról bulira járnak hajnalig, hogy megtalálják az ízlésüknek megfelelőt - de a titok nem a zenében van.
Nem is a tánctudásban vagy a tánc, mozgás iránti szeretetben.
Hanem a felszabadúltságban. És a komoly, felnőtt kötelességvállalásban.
Hogy ha aláírtam a véremmel egy szerződést, hát csak úgy nem mehetek tovább, amíg azt be nem fejezem.
És a befejezés alatt nem a gyermekek fészekből való kirepülését értem.
Hanem az Életet.
Még szerencse, hogy egyről van szó, s az is korlátolt ideig tart...

Mert valamiért éppen ez az ember, éppen ekkor, éppen így, éppen ezekkel a kihívásokkal és megoldandó feladatokkal, megtanulandó leckékkel az útamba állt.
Keresztezte azt és mindkettőnknek kölcsönösen tanulnia kell ebből.
Hát ezért.

A házasság olyan mint egy egy nagyon várt kényszerbuli.
Lehet szórakozni, lehet technikákat alkalmazni, hogy elengedd magad, de legtöbbször arra eszmélsz fel, hogy az órádat lesed, hogy mikor is lesz a bulinak vége.
Amikor tinédzser voltam és önmagamat kerestem mindenféle helyeken, ahol meg sem fordultam - hát eljutottam ilyen kényszerbulikba.
De nem a városban, ahonnan négykézláb is haza lehetett volna menni, hanem valahol kint vidéken, ahova legalább egy órát utaztunk és hazafele vagy együtt, szépen, hajnalban, vagy sehogyan sem volt járat.
Az első két óra eltelt. Voltak bennem surlódások - hogy te Jószagú Úristen...de valami mindig lekötött, továbbvitt, lendített egyet rajtam.
A gondok éjféltájt kezdődtek.
Amikor készen álltam a menekülésre és ráeszméltem, hogy baszhatom.
Jött két olyan óra, amikor csak vegetáltam.
Figyeltem, lefitymáltam, hánytam az egésztől.
Aztán az önvizsgálat - hogy most akkor mi van? Ha idejöttél, kezdjél szépen valamit magaddal, mert reggelig ez van.
Lefeküdni nem volt hova - inni akkoriban még nem ittam, nem cigiztem, nem keféltem félre - szóval pótcselekedni csak úgy nem lehetett időelűtés céljából.
S akkor ha ezen így túlvoltam - Isten mindig küldött valakit.
Egy pont olyan valakit mint én.
Aki valamiért akkor és ott nem találta a helyét.
És ebben az órában történtek a legjobb dolgok.
Hogy egyszer csak amikor hajnal lett és a társaság szépen kisimította a szőnyeget - ott álltam és nem akartam hazamenni.
Arra gondoltam bárcsak ez az éjszaka az örökkévalóságig tartana s még azután.

Állok a kikötőben.
Szemlélem az eget.
Mellettem játékos delfinek adogatják egymásnak a karikát.
Tudom, hogy a hajó jönni fog - mert minden más pattanásig feszűlt.
És ebben a készenlétben történnek a legjobb dolgok.
Ez a mágikus 12ik óra, amelyben vagy figyelsz, vagy kezdheted az egészet előlről.