Először életemben a buszon lettem rosszul.
A 14-en.
A strandra vitte az embereket.
Tömeg volt.
Minden órában tömeg várakozott a buszmegállokban, ahonnan fürtökben csöngve vitte le a fiatalokat a Május 1 strandra.
Mindenki rajta volt aki számított.
Engem a nagyok vittek.
Ott aztán magamra hagytak.
Hazai pályán voltam, nem kellett félteni, hiszen sokkal hamarabb tudtam úszni, mint járni.
Talán négy éves lehettem, amikor a fiúk először fogadásból felsegítettek a Turbina hídra, hogy onnan ugorjak fejest, majd két évre rá állatit a vérbe fagyott tömeg láttára.

Édesanyám nyugodtan dolgozott.
Meséli az élményeit.
Nevetgél a történteken, ahogyan akkor is tette.
Három hülye gyerek mellett az ember megtanul uralkodni magán. Nem csinál minden apróságból gondot.

Ma ahogy a gyermekekkel a buszt vártuk utazni kezdtem az időben.
Eszembe jutottak a várakozások, a megállóban elhangzott történetek, arcok és hangulatok.
Negyven perc várakozás után feladtuk volna - de még tízet ráhúztunk.
Ma már nincsenek ekkora késések.
Estére tudtuk meg, hogy a busz amit éppen vártunk balesetet okozott.

Ahogy magyarul mondani szokás - a kegyelem taknyán csúsztunk el.
Hogy jelent ez valamit is utólag?
Nem semmit.
Egyszerűen esélyt a folytatásra.
Hiszen a tennivaló egyre több.
Amíg éheznek, fáznak, szenvednek, vannak körülöttünk nehéz helyzetben lévő emberek - akiknek egyetlen mosoly, időben jött szó, utolsó percben nyújtott segítő kéz jobbá, szebbé tudja varázsolni egyetlen napjukat - nem kell felszállni a buszra.
Sőt a következő buszt sem kell megvárni.
Egyszerűen folytatni kell az útat - mert az Isten sem szeret egyedül menetelni.
Szüksége van társakra, segítségre, barátokra, tenni vágyó és akaró emberekre.

S mindezt nem magamtól tudom, hanem attól a két gyermektől, akit ajándékba kaptam.
Hogy amikor letenném a lantot - mosolyukkal, segítő párnás kezecskéikkel, gondolataik teremtő erejével és jóságukkal lépten nyomon erre emlékeztessenek.

És én a szuicid hajlamú, lelkileg szalmaszálakon csüngő és az élethez kevésben kötödő ember - mindegyre azt mondom az Istennek hangosan: köszönöm. Megérte.