Mindenféle emberek összegyűlnek a játszótereken.
Hozva magukkal különböző csomagokat otthonról.
Kultúrát, előítéleteket, személyiségjegyeket, jellemet avagy jellemtelenséget.

A gyermekeim számomra sokszor tükrök.
Élesebbek, mint amit néha megbírok, de mindig nélkülözhetetlenek egy alaposabb önismerethez.

Mi amolyan hídat képezünk a nagy román, magyar, roma szigetek között.
Vannak bőséggel roma barátaink - Annának a legjobb görizős barinéja, Balázsnak a legjobb rolleres barija és aztán akivel futni szeret, egy másik, akivel fára mászik és egy harmadik, akivel bírkozni szokott.
Vannak ezenkívűl a legjobb osztálytársak - mindkettőnek - szintén roma gyerekek.
És minden tiszteletem ezeké a családoké, akik egyszer csak felállnak, megrázzák magukat, elindulnak dolgozni, a gyerekeket elviszik tanulni és finoman, érzéssel kiveszik abból a kőzegből, amelyből a legtöbb esetben nincs felállás.
Elnéztem ma Emit.
Ahogy megjönnek a romák visszahúzodottá válik. A fehérekkel marad. Köszön, mosolyog, kedves, előzékeny, de van benne valami tartás.
Összekapkodja a szerteszétszort játékokat, összébb húzódik és folytatja tevékenységét.
Ha csúfakat beszélnek mellette összerezzen.
Mintha szégyelné magát a másik elkövetett bűne miatt.
Nem a romaságát szégyeli, hanem kizárólag azt a részt, amely elzárja általa a normál élettől. Az esélyektől. Tőlünk és kicsit önmagától.

Van egy másik lány.
Ő román. Teo. Annyira román, mint amennyire mi magyarok.
Amikor megismertem hetekig azon volt, hogy elzavarja a magyarokat arról a helyről, ahol ő éppen játszani akart.
Ez volt az első amit a gyerekek megtanultak románul:
- dutemődéáicsj
Amikor közeledett már mosolyogva mondták - né, jön dutémő...
Aztán történt valami.
Nem a levegőben.
Hanem benne, bennünk, és ez által körülöttünk.
Lett egy közös találkozási pont, egy felület, amely élményként szolgált mindannyiunk életében a románságon és magyarságon túl.
Először göriztek együtt a gyerekek.
Ha nem volt göri nem játszottak, mert nem értették egymást.
Még nem volt elég erős erre az akarat.
Aztán egyre több lett az élmény, egyre erősebb a motiváció és egyre nagyobb az akarat.
Ma már Teo magyarul, Anna és Balázs románul beszél.
Nevetnek nagyokat egymáson.
Kérdeznek ezt is, azt is, hogy biztos legyen az adás és vétel, de lényeg egy - a közös élmények és a szeretet a nemzetiségen túl történik. Ahol már nincsenek kötelékek. Csak a lélek mélyéből felzubogó nevetés, az ölelés, a kezek összeérése és a vágy egy újbóli együttlétre, mely újabb élményekkel gazdagít.

Gyakran mondogatják a régiek, hogy bezzeg régen annyira tisztelték egymást az emberek, hogy a román magyarul, a magyar meg románul köszönt.
Nos, azoknak mondom, ha hagyjuk - akkor ma is.
Ime a bizonyíték.
Hogy hova képes fejlődni a dutémő. Amióta Anna és Balázs Teoval tölti idejét - biztos lépésekben tartunk a nyelvtanuláson túl a teljes tolerancia és elfogadás fele - ahol a másik nem csak egy büdös oláh, hanem testvér - aki akárcsak én, Istentől jön és Istenhez megy...