Kérdezem a vallásórásaimat az óra elkezdésének pillanatát várva, hogy mi zajlik bennük, hogy vannak, mit tanulnak. Mondják, hogy minden betű megvan, ma felvették az utolsót is - lassan jöhet a vakáció. A mi időnkben az utolsó betű megtanulása minden iskolában ugyanazt jelentette, azaz az ÁBC utolsó betűjét. Na most nem így van. Mesélik, hogy az ismeretlen betűt vették fel. Kutatni kezdek iskoláskori élményeim, az akkor tanult ismereteim között - az eredmény null. Nagy semmi. Ismeretlent matematikából tanultam, de annak sok köze nem volt az ÁBC-hez.

Kezdem a logika oldaláról. Rossz pont - hiszen köze sincs a logikához.

- gyerekek, ha ismeretlen, akkor hogyan tanulhattátok? ha meg meghatároztátok, akkor miért ismeretlen.

Na ezt most ők nem tudják. Különben is, én vagyok a marha, hogy nagy ló létemre ilyesmiket feszegetek. Ismeretlen és kész.

Tovább boncolgatom, nem hagy nyugodni a dolog. Kérdezem - x, y, w, dzs?

Közel járok, mert egyre fényesebbek a tekintetek.

Igen, idegen nyelvben használatos betűk ezek. Idegen szavakban szerepelnek, amelyeket más népektől vettünk át.

Például taxi...

Eszembe jut az e heti taxis kalandunk.

Éppen edzésre tartunk a gyerekekkel, táskákkal, botokkal. Mindig kész kaland.

Alig ülünk be kijelenti a diszpécser, hogy azonnal kér egy olyan autót erre és erre a címre, amelyiknek sötétített ablakai vannak.

Megszólal egy flegma valahonnan az éterből, hogy ne keressen, mert a törvény tiltja a füstös üveg használatát.

De a diszpécser kitartó. Folyamatosan és eyre rámenősebben kéri az éppen szolgálatban lévő taxisokat, hogy azonnal jelentkezzen az, akinek sötétített üvegei vannak hátul.

Magam előtt látok - ki tudja miért - egy csinos harmincas hölgyet, valamiért mindenképpen titkárnő vagy menedzserasszisztens - és az elhízott, pocakos, kopasz, őszbe forduló, lihegő és folyamatosan izzadó üzletembert vagy politikust, akik egy vállalhatatlan helyről és állapotból - csak sötétített üveggel képesek elmenekülni, önmaguk és egymás elől.

De nem.

A valóság sokkal érdekesebb ennél. Igazi Isaura.

Hisztériásan üvőlt bele a rádióba a diszpécser - az utas még mindig vonalban van és azonnal kéri az autót. Csak így képes utazni, mert fényérzékeny.

A taxissal együtt artikulátlan hahótába kezdünk.

Mindenre számítottunk, csak erre a hülye történetre nem.

- Biztos vámpír... - szólal meg reménykedve a sofőr.

- Miért nem tesz napszemüveget? - kérdem én bugyután.

S egyáltalán, miért nem egy sima, megszokott, unalmas szerelmi háromszög - mi ez a fátyolszerű kis bárgyú igazság?

Mire megérkezünk, a taxit kereső vámpír hisztériásan lecsapja a kagylót.

Valószínű úgy dönt, inkább gyalog megy.

Én meg maradok az ismeretlen betűkkel, történetekkel és a ténnyel, hogy a legjobb sztorikat, csak az élet kreálja.