Volt egy időszak az életemben, amikor sablont szabtam a boldogságra - és az általam kreált boldogságnak megfelelő képbe egyáltán nem fért bele az a séma amely szerint én éltem. Az első lépésem sajnálatos módon nem az introspekció volt, hogy megkeressem magamban, hogy miért is jutottam el ahhoz a képhez, hanem a legrosszabb amelyet a lépések közül választhattam. Elkezdtem keresni mások képeit és azokkal összehasonlítgatni az én képemet és az én valóságomat.

Mondanom sem kell, hogy mekkora kalamajkába kavartam bele magam. Évekig tartott, amíg kimásztam belőle.

Hogy mi segített?

Előszöris rájöttem arra, hogy a boldogság nem egy álló kép. Hanem egy folyamat. Ami elsősorban a belső szabadságérzetből fakad. A függések, függőségek, külső hiábavalóságok megszakításával, átkeretezésével és átértelmezésével.

A képet, amely bennem élt darabokra szaggattam, hogy soha többé ne legyek képes összeragasztani és felhasználni magam vagy mások ellen.

Ahogy ebben az időszakában az életemnek, ma is gyakran visszajárok Popper Péter azon mondásához, amit nem fogok szó szerint idézni, csak lényeges vonásait említve, s mindezt a magam szűrőjén át - hogy nem azzal van baj, amikor a házad felett és körül a madarak repülését csodálod. Az még szabadság. Önmagad rabja akkor kezdesz lenni, amikor elkezded ezeket a madarakat lecsalogatni és nem csak megteted őket, hanem megengeded nekik, sőt mi több bíztatod őket arra, hogy fészket rakjanak kéményeden.

Ismerek egy hölgyet. Sokunk bánatát, örömét, búját hordozza magában. Minden olyan házasságban élő anyáét, aki magára marad és azt hiszi senki sem érti meg már őt. Elmagányosodik a kapcsolatban és ebben a szárazságban él éveken át. Nem keresi a vizet, hanem arra vár, hogy végre valaki megitassa. 

Az itatás elmarad. 

A kút tövében senki sem fogja megkérdezni tőled, hogy nem szomjazol-e? Elvárják tőled, hogy ha szomjas vagy, lépj oda és merj vizet magadnak.

Az is lehet, hogy kiszolgálnának, ha elmondanád, hogy szomjazol, de inkább a gondoskodás hangsúlyosabb, mint a víz iránti epedésed.

Ilyen helyzethez hasonlítható a házasság is.

Amelyben sokszor szomjuhozik a kút tövében mindkét fél, arra várva, hogy a másik tegye meg az első lépéseket az itatás, vizzel való ellátás érdekében.

Igy halnak szomjan emberek a legnagyobb szárazságban - s mindezt úgy, hogy a kút pár lépésre áll tőlük.

Könnyebb ilyenkor mérföldeket gyalogolni egy olyan vízlelőhelyig, ahol kiszolgálnak, mint kimondani azt az igényt, amely már már valóságos obszeszióvá hatalmasodott el lelkünkben.

Könnyebb ilyenkor egy új kapcsolanak teljes mellszélességgel nekifeszűlni, semmint a régit a porig lerombolni és újraépíteni meglévő elemeiből egy új mintázatot és formát kihozva belőle.

Innentől kezdőden a forgatókönyvek szinte egy sablonra íródnak.

Előszöris mindig kitudódik.

Az addig száraz, cserepes növény mellettünk elkezd fényleni és új leveleket hajtani.

Vak legyen a talpán, aki nem ismeri fel az elfedhetetlen jeleket.

Másodsorban sor kerül a nagy tisztázó beszélgetésekre, amik minden alkalommal hatalmas labirintusszerű vitába torkollnak. Ilyenkor senki sem keresi a megoldásokat. Előkerülnek a megkövűlt sérelmek - igyekszik mindenki maga alá gyűrni egy megfelelőt és azt lovagolni a végletekig.

Harmadik fázisként jelenik meg mindkét részről a porig rombolás igénye.

Ez ennek a folyamatnak - látszata ellenére - a legépítőbb szakasza.

Ugyanis a porig rombolás nem rossz. A legjobb ami történhet velünk ebben a helyzetben. Vagy a nulláról kezdjük, vagy sehonnan. Mindennek égnie kell egy valamirevaló újrakezdés érdekében.

Negyedik szakasz - a pánik. Takarodj - osztozzunk - enyém a gyermek, tiéd a ház, enyém a kocsi, tiéd a máz. Jó jó, de mi lesz velem. Én még én - de ki fog téged eltartani. 

Ebben a fázisban a Mi félelme lép fel erőteljesen. Hiszen innen már szinte biztos út vezet a mi halálához. Ha a Mi iránti félelmen az Én féltése kerekedik felül - nem túl hosszú út vezet a következő hasonló helyzetig. Ezzel szemben ha a Mi megmentése érdekében fog össze a két Én - menthető a menthetetlen.

Mert az Én-nek soha nem szabad győzedelmeskednie.

Az Én-nek meg kell értenie, hogy sokadrendű a nagy rendben, amelynek csak egyetlen apró kis atomja a család maga. És család alatt természetesen a Mi-t értem.

Ha tehát ezt sikerül megértenünk - nem csak kicsiben, hanem egyre nagyobb és nagyobb méretekben - eljuthatunk addig a pontig, ahol elkezdődik lenni a boldogság.

Nem lesz többé kérdés a szomszéd kertje, rózsabokra - az Én szenvedése és megjátszásai. Felismerjük, hogy helyünk, szerepünk céljaink vannak abban a nagy rendszerben - amelyben az Én csak a Mi fényében válik fontossá. Egyedül semmi, senki - együtt valami és minden.