Végiggurult Vásárhelyen a Zarándokvonat. Totus Tuus... hírdették hivalkodóan a szerelvények. Mindenki sirva integetett. Lobogtak a zászlók, izzadtak a szőttesben az emberek, gyerekek, mindenki vidám volt és boldog. Újra együtt a család - írta az arcokon. Újságírók rohangáltak fel s alá, szebbnél szebb riporternők caplattak a felásott, feldúlt, szellemtanyára emlékeztető állomáson, ahol már egy kerek esztendeje nem állt együtt ennyi ember. Magyar ember pláné nem.

Mert magyar vonatot vártak a magyar emberek. 

Nem zarándokvonatot a hívők, hanem magyar vonatot a magyarok.

Megfelelő alkalom a félresiklott történelem elsiratására, a gondosan összetekert zászlók megszellőzteteésére - legkevésbé az imára.

Nem tudom miért utaznak a magyarok a zarándokvonattal.

Divat? Sok jót hallottak erről az életreszóló eseményről? Nem is magyar keresztény aki legalább egyet ne döcögött volna napokon át az anyaországból a mostohagyerek Erdélyig? Ahol mindenki testvér. Test és vér. Legkevésbé amikor mi látogatunk el otthonaikba. Az anyaországba. Mert olyankor csak lazán románok vagyunk. Szégyelnivalók. Félrenéznek szégyenlősen, mert nem vagyunk divatosak, menők és kellően analfabéták ennek a szép nyelvnek a rondított változatának beszéléséhez. Arra születni kell.

Anyósomék, mint minden rendes székely falu, a falunapokat egy évben egyszer ünneplik meg, de akkor úgy, hogy hét nap s hét éjjel szól a muzsika. Nagykanállal eszik vak és világtalan. Vendégek érkeznek az anyaországból - nem kevesen. Egy hetet maradnak, Elszállásolják őket, etetik, itatják, szórakoztatják őket. 

Visszahívva a több mint 1oo fős vendégsereg egy hetes fogadásának meghálálásért - 3-5 fő van. Nem több, mint 1-3 napig.

Nos ebben benne foglaltatik minden amit én - sok sok ezer emberrel ellentétben, a zarándokvonatról gondolok.

Csíksomlyó divat lett.

Egyszer egy évben őrület. Már nem jó nekem odamenni. Hol van már a Mária lába? A tömegben, a grasszálásban, a mellveregetésben, a zajban és káoszban?

Hol van az imádságos, zarándokokhoz méltó lelkület ha megered az eső?

Hol van a Lélek a tömegben? És hol kezdődik el az egyén?

Hisztéria van. Tömeghisztéria.

Zajos vásártérré alakul át a város, ami mindenre emlékeztet, legkevésbé arra amire hivatott az év ezen időszakában.

Dugig tömve a vonatok szenzációt kereső emberekkel. Sirva mosolyogtak és integettek. Testvérek voltunk, akiket a gonosz hatalom (?) - ezúttal is arctalan - elválasztott. 

Pedig, nem a hatalom a hibás. Nem kell a bűnbak.

Mi voltunk azok.

Akik a képmutatást magasabb és magasabb szinteken űzzűk. Integetünk, sirunk, zászlókat lobogtatunk, végigdaloljuk a himnuszrepertoárt, elsiratjuk a hazát. Aztán - kimegyünk túlélni, dolgozni, lélegezni és nem furcsa, ha a vonaton ülő lazán lerománoz, inkább a kutyának adja a maradékát és letagadja a testvéri viszonyt - szégyene miatt.

Alázatosnak kell maradni a végletekig.

Átadni a legjobb falatokat, kinyitni a lelkünket és szíveinket, integetni, énekelni és sirni.

Mert mindez egy évben egyszer adatik meg.

Igaz nem ingyen - de közel sem ér fel az egész azzal az élménnyel, amit a közeledő vonat zaja okoz agyonsebzett lelkeinkben.

Totus tuus.

Dícsértessék