Hallom elítélsz.
S hát milyen anya az ilyen, aki hokiztatja a gyermekeit?
Csak a sport. A végén a tanulás róvására fog menni.
A sok utazás, kiégeti a gyermekeket.
És agresszívek lesznek - mert az már mindenki tudja mennyire brutális sportág a hoki.
Nem mondod!...
A gyermekek hokiznak egy jó ideje.
Nézd meg a lányom.
Nyíló rózsabimbó a maga 12-ik évében.
Öt éve űz egy szerinted fiús, brutális sportot. De szeretettel meghívlak. Nézd meg. Győződj meg a saját szemeddel.
Nála nőiesebbet nem láttál.
Hogy izmos? Igen.
Hogy nem fog vele senki játszadozni? Az biztos.
Mert közben a hoki erre is megtanította.
De ott van a gyermek.
A lélek embere. Vízkék szemein megható a világ.
Ha nem kezd el sportolni - nem állna készen az életre.
De egy olyan kapuban, ahol a korong komoly sebességgel közeledik felé, akár az élet, és ahol az ellenség minden szögből támad, megtanult küzdeni.
Magáért, a testvéréért, a megerősítésekért és elsősorban a csapatáért.
Egy csapat nem eleve adott.
Ott helyet kell csinálni. Oda be kell illeszkedni. Ott meg kell határozni önmagad, a szerepedet, megmutatni az erődet és erőtlenségedet - annak érdekében, hogy eggyé válhassatok.
Na az én gyermekeimnek elsősorban ezt adta a hoki.
És ezt egyetlen dolog képes megadni. A sport. Mert művi helyzetben nem tanítható. Ezeket a képességeket, ismereteket a szülő nem tudja átadni a gyerekének. Ide a sport kell, mint helyzet és állapot és a csapattársak, mint ellenségekből lett testvérek.
Ami az agressziót és brutalitást illeti, amiről említést tettél - nos, ez is mélyen vitatható.
Az én gyermekeim ugyanis erősek.
És mint ilyenek soha, semmilyen helyzetben nem kívánnak visszaigazolást az erejükre.
Magyarán, soha nem kezdenek ki gyengébbekkel, de még erősebbekkel sem. Pontosan tudják mennyit érnek. De ha valaki beléjük köt - elborul az agyuk. És utána, ott, azon a helyen már fű nem nő - nos ennyiben brutálisak csak. Bárcsak a társadalom is el tudná ezt mondani magáról. Akkor nem lenne baj.
De szintén ez a brutális sport tanította meg őket megfogni a munka végét, megvédeni a gyengébbet, életet adni a többiekért, megoldásokat keresni élesben és beosztani az idejüket.
Mi nem igazán szoktunk unatkozni.
Iskola, tanulás, edzés, pihenés.
Hétvégeken - tanulás, mérkőzés, utazás, pihenés.
Ők nem vakaróznak a tankönyvek előtt.
Megtanulták beosztani az idejüket.
Cakk-pakk, mert menni kell.
Nincsenek üres idők.
Nincsenek beteges szakadékok egyik tevékenységtől a másikig - akció van.
És mindennek helye és ideje van.
Mert rövid az élet és nagyon élesek a célok.
ők már azt is tudják mit akarnak kezdeni ezzel a rövid élettel.
Számba vesznek alternatívákat, fontolgatnak, döntenek, megmásítják - míg az, aki nem ennyire kifacsart - az egyetem ideje alatt is vegetál. Nem siet sehova. Nem hajtja semmi. Van.
Az utazás - na látod, az nagy falat.
De keretezés kérdése az egész.
Mi megtanultuk átkeretezni.
Közös időnek, csapatépítőnek, egymásrahangolódásnak, olvasásnak, gondolkodásnak, közös tervezésnek szentelni az erre szánt órákat.
Nektek például mikor volt utoljára a birtokotokban egy közösen eltöltendő 6 óra? Ami alatt együtt lehetettetek, beszélgethettetek, csendben elmélyülhettetek egymás társaságában?
Nos nekünk hetente van ilyen.
És megtanultunk élni ezekkel. Örülni nekik. Mert soha vissza nem térő alkalmak, amit ráadásként kaptunk az élettől.
A csomagolás nem a legszebb, de idővel értékké szelidűl.
Csak ennyire agresszív és brutális amit mi teszünk. Ólmos fáradtságokkal, izomlázakkal, fejlődésekkel és bukásokkal, sikerekkel és jó nagy kudarcokkal, hangokkal, szagokkal és zajokkal. Amiket jó sok mosoly és hatalmas összetartás fűszerez.
Hiszen mindeközben csapat lett a család és család lett a csapat. Ezt teszi velünk a jégkorong.
Mennyire brutális ez már, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése