A tömbháznak, de maradjunk a blok szónál, mert ízesebb és közelebb áll a lényeg megfogásához rengeteg hátránya van, ahogy előnyei is minden bizonnyal.
El nem tudom képzelni ugyanazokat az esélyeket amikhez volt szerencsém gyermekkoromban, ha nem blokban nőttem volna fel.
Nálunk ugyanis igazi bőséges, összetartó gyermeksereg volt.
Fiúk, lányok, kisebbek, nagyobbak, testvérpárok és egykék egyaránt képviseltették magukat szép számban, ezáltal teret biztosítva a kiegyensúlyozott, boldog, fejlődésgarantált gyermekkorhoz.
Ha valahol nem úgy működött a családi háló, ahogyan kellett volna, na azt pótolni hivatott a blok előtti élet. Mert az zajlott.
Amikor nagyobbak lettünk a határok rugalmasabbakká váltak és helyszín nyaranta áttevődött a Május 1 strandra, télen pedig a Nagylépcsők melletti hegyre illetve a korcsolyapályára.
Mindig mindenütt lehetett védelemre számítani, hiszen minimum tíz ember képviseltette magát az utcából.

Valami egy éve lehett - ősszel, amikor az egyik televízió csatornáján bemutatták a román gettó jellegzetességeit.
Blokkokat mutattak, ahol alapból hiányzott a kamra, pince, szárító - és ennek mentén a romániai emberek leleményességét, ahogy megoldották, azaz jelen esetben pótolták a hiányzó és sokszor nélkülözhetetlen helységeket.
Bemutatták a kommunizmus alatt jellemzőbb, de most sem hiányzó blok előtti teregetés előnyeit. A teraszról lelógó és lecsepegő kimosott szőnyegek elégiáját, a teraszok előtt kifeszített ruhaszárító kötelek valóságát, amik felé néhányan zsákokat helyeztek, felkészülve a kirázott por elleni védekezésre.

Na ez nálunk is dívik.
Nem akarok rossz lenni, de a másik nyakába rázni a szemetet nem magyar szokás!
Én ugyanis 34 évi blokban élés után most tapasztaltam először, amióta román szomszédaim vannak, hogy ez egy valós probléma.
Az első román szomszédasszonyom végtelenül finom érzékkel megáldva, csak és csakis akkor rázott, amikor szépen megpucoltam a nehezen tisztítható ablakszemeimet.
Na akkor, abban a pillanatban fogta magát és kiporolta az összes párnáját, plüssmackóját, pórtölő rongyikáját és atkás pokrócát.
Rettenetesen felháborított, de nem volt mit tennem.
Gondolkodtam a dolog logikáján - de nem volt neki.
Aztán belenyugodtam abban az elfogadhatatlan és a dolgok menetén nem változtató ténybe, hogy szegény faluról jövet, ezt a mintát hozta. Kiállunk a verendára és rázunk, mint az őrűlt.

Aztán elköltöztünk egy zömében románok által lakta blokba.
Borítékolható volt a probléma előbb-utóbbi megjelenése.
És el is jött az ideje annak rendje és módja szerint.
Teríteni soha nem terítek olyan szögbe, hogy a másik mocska érhesse.
De ennek ellenére rendkívűl bosszantó reggel és este összeseperni a morzsát, port, szőnyegrojtot, pokrócszöszt, hajat, kutyaszőrt s miegymást, ami rám zúdul.
Máig tűrtem, ma reggel kilépve az erkélyre elszakadt a cérna.
Tehetetlen dühömben kiáltozni kezdtem.
Aztán leültem levelet írni.
Az első hosszúra sikeredett. Egy teljes mese volt. Mondom, nem olvassák el, esélyem sincs.
A második levél egészen rövid volt és célratörő.
Igazi én üzenet: te ezt teszed, engem ezzel ide sodorsz és ha tovább folytatod, számolj sza szépen a következményekkel.
Ezt szántam a szomszédnak.
Majd egyet a biztonság kedvéért kitettem a liftbe is, román nyelven.
A levelet a szomszéd lábtörlőjére helyeztem, tudván, hogy minden kétórában kutyát sétáltat, így elkerülhetetlen lesz a levelemmel való szembesülés.
Kereken két óra múlva csengetnek.
Volt ebben a csengetésben valami hisztéria. Tudtam, hogy ő az.
Idegesen közli felháborodását, hogy ők nem ráznak, ők is áldozatok, fentről jön az áldás.
Megjelennek előttem az elmúlt fél évben napi szinten felsepert sötét hajszálak, a piros francia letörött műkörömdarabok, a fehér kutyaszőrök, de nem vitatkozom. Az üzenet célbaért.
Elmondom felháborodásomat, ahogy ő is a lakóközösség viselkedése okozta panaszait.
Cinkosok leszünk.
Lassan magamban meg-meghajlok önnön melléfogásom előtt, kissé talán szégyelem is a dolgot, hogy miért is nem vagyok olyan jámbor nyelős fajta.
Ekkor hallom, ahogy a teraszon korholja az asszonyt, hogy több rázogatás aztán ne legyen, mert az arcbőre a tét.
Elmosolyodom... legalább volt vér a pucájában a szembesítésre...mert valljuk be, egyre kevesebb az ilyen őszinte és bátor ember.

Nos...nem vagyok meggyőződve, hogy a problémám megoldódott volna. Minden bizonnyal folytatódik, de legalább seprés közben lesz mire gondolnom, és helyenként elmosolyodnom.
Mert ahogy a székely marasztalóban el-elhangzik:
nem az a fél deci, de az embert báncsa...