Újra egy adventi első vasárnap.
Ha nem lenne ebben az időszakban az év legszebb és legmélyebb ünnepe, tömegesen hullnának az emberek.
Semmilyen más fogozkodó nincs ebben az időszakban. Csak a Krisztus-születés.
Márpedig fogozkodók kellenek.
A gyermekek ismerik a lelkületet.
Azt amelyik üdvözít.
Mi felnőttek már csak a szokásrendeket tartjuk mereven.
Koszorú, gyertyák, naptár, takarítás, főzés, sütés, faválasztás, díszítés, vásárlás, ajándékosztogatás.
A lényeg elmarad. Az öröm.
Nem is tudom minek tudnánk igazán örülni  a legjobban.
Talán önmagunknak és egymásnak.
De az minden egyes nap ott van. Ajándék.
És mégis a feledés homálya fedi el. Lágyan, sokat sejtetően, de jól. Tökéletes munkát végezve.

Nem is tudom mikor volt utoljára öröm a szívemben.
Mert minden mögött ott rejlik a gyanú. Hogy nem biztos, hogy az aminek látszik. Valami buktatónak kell lennie, hiszen az életben semmi sincs ingyen.
És nincs.
De az öröm éppen itt van elásva.
Abban a gyanútlan néhány másodpercben.
Amíg még semmi nem az enyém, csak az esélye van meg annak, hogy birtokolhatom.
Aztán ha birtokolom, elveszti varázsát. Félredobom és új kihívások után kajtatok.

Soha nem felejtem el gyermekként, amikor hárman, vállvetve cselszövetkeztünk és igyekeztünk előkeresni a karácsonyi ajándékainkat.
Az első méterekben én magam vezetettem a csapatot. Nekem volt a legtöbb öteletem arra nézve, hogy hol lapulhatnak az ajándékok. Aztán, felismertem, hogy ha már meglesz a bizonyossága, elmarad az öröm az ajándékozás pillanatában.
Ekkor váltunk három fele, akár a mesében.
A nagyobbik bátyám kijelentette - amire vágytunk azt kapjuk - ő tovább nem jön.
A középső bátyám hozzáfűzte - az lehet, de ő mindenáron látni akarja.
Én meg felismertem, hogy a csillogást amit az örömmámor kölcsönöz, képtelen leszek hitelesen eljátszani a nagy pillanatban, ezáltal csalódást okozva a szülőkben. Én sem folytattam tovább az útamat.
Ilyen lett az életünk is.
A nagyobbik megszokott tempóban lépked, soha nem tántorítja el semmi - mert végül mindig van valahogy. Még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy már sehogy sem.
A középső - mindent azonnal látni akar. Amit lát az van, amit nem - nos az nincs.
Míg én az altruizmus magasoltárán bomladozom, de akkor sem szeretnék csalódást okozni - egészen addig amíg egyszer csak elegem nem lesz és be nem teljesítem azt, amiért itt vagyok.

Ismertem valakit, akinek negyven évesen lett bátorsága és elege addigi életéből.
Felállt és azt mondta - volt ahogy volt, neki elege van. És akkorát tekert a kormányon, hogy többen a vízbe hullottak élete hajójáról. De hátra nem nézett. Aki jön marad, aki meg nem, vesszen. És ma sikeres ember. Megtalálta önmagát. Hogy boldog-e, nos azt nem tudom, de vannak pillanatai. Ahogy előtte is. Mert voltak... De ezek végre az Ő pillanatai. Nem szólnak az anyjáról, az apjáról, a férjéről, a disznójáról, a szomszédokról - hanem egyedül róla szólnak. És ezáltal mindenkiről. Mert végre azt csinálja, amiért itt van. Beteljesít. Megél. Jelen van.

Közeledve a negyvenhez valahogy kezdem érezni, hogy személyiségem melyik darabja az enyém és melyik van nagyon pluszban. Mi az ál - és mi az igazi mez.
Körvonalazódik az út is lassan, amin járnom kellene.
Csak a bátorság nincs meg még bennem a hídégetésre.
Annyi hídat égettem már fel életemben, hogy szégyelnék még egy alatt tűzet szítani.
Vénülgetve lassan azt is látom, hogy nem kellenek az elhamarkodott tettek. Ha készen állok, az élet majd szépen megold helyettem mindent. Akár a színházban. Jönnek majd észrevétlenül a színpadrendezők és átalakítják a színt azzá, amivé lennie kell.
A görcsösködés, a bizonygatás, a sietettetés, az erősködés - nem vezetnek sehova.

S ha majd így szépen megvan minden - megjön az öröm is.
Akár a színpadon.
Játék közben nagyobb valószínűséggel kap el a hév és sikerül beleélnem magam a szerepbe.
Ha a helyemen leszek végre, az engem megillető dolgok társaságában, azokkal a szereplőkkel, akiknek mellettem a helyük - előbb utóbb a szövegem is mesteri és a megélésem is hitelessé növi ki magát.
Akkor már örömmé lesz öröm, bánattá a bánat és értelemmé a szenvedés.
Addig advent van.
Várakozás.
Mert végre van miért...