Azét vannak dolgok itt, amik csak arra utalnak, hogy év vége van. Annak ellenére, hogy ez a tavaszi időjárás be-bezavar nekem. Repülnék, mint a madár, hogy megváltsam a világot, miközben mindegyre rá kell jönnöm, hogy a világ bennem van.
Itt van a karácsonyfa a ház közepén.
Az egymás társaságában töltendő minőségi idő.
A két ünnep közötti száz éves hokibajnokság, ami a férjemnél alap, nálam is, hogy behúzott farral törölhetek port és kizárólag csak szünetekben.
A hagyományossá vált halászlé és a sok petárdapattogás, ami miatt, csak a kutyusokat és gazdiikat féltem, hiszen számukra ez kész kínszenvedés.
Na de ez is eltelik.
Mindent elseper a szél, akárcsak hebehurgya újévi fogadalmainkat.
Hogy majd az idéntől lemondok a cigiről, több figyelmet fordítok az egészségemre, türelmesebb leszek, nem szórom a pénzt, megtanulok fára mászni, kapcsolatot alakítok ki önmagammal, amit jövőre majd meg is szilárdítok.

Ma a McDonaldsba mentünk.
Ritka alkalmak.
Annyira ritkák, hogy a gyerekeknek valósággal öröm.
Hát örültünk neki.
Előtte megkoriztattuk őket, hogy kalóriailag helyben legyenek, majd átmentünk tankolni.
A hely, mint minden és mint mindig tele sátras cigányokkal.
Tessék kérem megmondani, mit kell tenni, hogy az ember gábornak szülessen?
Kívűlről fenemód könnyűnek tűnik a dolog.
Valószínű nem lennék én jó róma feleség - habár mindenem megvan hozzá. A faram kerek alapból, hiába vonom meg tőle a jófalatokat, a bőröm fehér, a légyszartól is terhes maradok, imádok anya lenni és feleség - igaz, hogy nem vagyok engedelmes és szófogadó, mi több verni sem lehet - de ezek tanulható tulajdonságok. Ha belehúzok, még beérek.
Amikor gyereklány voltam állandóan meg akartak venni a gáborok.
A szemem miatt - mondták jót tesz a vérvonalnak.
Na akkor kellett volna megalapoznom a jövőmet.

Az első amit észreveszünk az étterembe való belépésünkkor egy sereg gyerek.
Három nevelővel vannak, de ezt már csak az én vájt szemeim kalkulálják a történethez.
- Árvák anyuka? - kérdezi a lányom a fülembe súgva tappintatosan.
Elcsodálkozom.
Hogy mit észre nem vesznek ezek a gyerekek.
Többször hátrapillantanak.
Nem feltűnő, de rájuk szólok. Nembámulni!
Ez a legjobb a mekiben. Itt nem feltűnő a viselkedési alapszabályok megszegése. Mindenki paraszt.
A gyerekek angyaliak.
Anyaként azonnal az alappal kezdek. Mit esznek és hogyan, miként viselkednek és mennyire adekvát módon vannak felöltöztetve.
Továbbmegyek.
Azonnal hármat is kiszúrok, akiket gondolkodás nélkül képes lennék hazavinni.
Nem tudom nem figyelni őket.
Mintha ez a találkozás idei évem tanúlsága lenne.
A pillanatokról, az élvezetek utolsó cseppig való kiszűrcsöléséről - bűntudatok és önostorozások nélkül, az érintés hatalmáról, az egymás társasága által okozott és megköszönni elmulaszott örömökről, egymásról, egy másról és önmagamról.

Szóval, legyünk őszinték:
vérőszinték.
Számomra nem az esztendő járt le, hanem a fiatalság zavarodott időszaka.
Nemrégiben még azon paráztam, hogy vajon ti mit gondoltok rólam.
Ma már csak az a fontos, hogy mit üzen az én világom rólatok.
A veletek töltött időről, arról, amivé mellettetek válok, rólunk, magamról, rólatok.
És ezek a pillanatok.
Akár a puzzleban - majd ezekkel a darabokkal fogok elszámolni mélyönmagam előtt - még mielőtt az Isten hozzámhajolna és letörölné a szennyet fáradt homlokomról.