Tegnap hokimérkőzésen jártunk.
Mindenféle szempontból rendkívűli volt ez az alkalom.
Első szempont, hogy az örergfiúk sapkázták le a fiatalokat.
Második, hogy az összefogás a jégpálya megmentése érdekében történt. Mindenki bedobta a közösbe azt, amivel rendelkezett és amivel segíthetett.
És nem utolsó sorban, mert hagyományt szeretnének teremteni ezzel. Eltelt tíz év, vagy talán még annál is több idő az általános apátiában és most egyszer csakl felébred egy közösség.
Lesz összefogás, lesz közös cél és lesz kollektív örömérzet, ami újraéleszti a MI-tudatot.
Hajrá Gyergyószentmiklós - énekelte a stadion tegnap egy hangon és esküszöm, percekig úgy éreztem én magam is Gyergyói vagyok.
Mert itt nem a gyergyaiságon, hanem a mi-tudaton volt a hangsúly, aminek olyan teremtő energiái szabadultak fel, amik elegendőek számomra hét ínséges esztendőre.

Figyeltem az embereket és zabáltam a játékot. Tudod mit idézett fel bennem? Gyermekkorom legcsodálatosabb esztendeit, amikor még egy volt a család és a közösségünknek volt mi-tudata, otthon, Vásárhelyen is. Amikor a téli vasárnapok a hokimérkőzésekről szóltak, míg a tavaszi, nyári vasárnapok a fotballmérkőzések szurkolásával teltek el.
Amikor lehetett ordítózni bűntetlenűl és mámorosan, amikor, akárcsak a forradalom szent ideje alatt, nem létezett ellenség, mindenki testvér volt és barát.

Az idősek csapata 2oo1-ben volt ezüstérmes és meg is mutatta, hogy játék iránti szenvedélye, odaadása, tisztelete nem tűnt el az idő poros függönye mögött.
Míg a fiatalok virgoncak, vékonyak, gyorsak és technikásak voltak, addig az idősek alaposak, pontosak, megfontoltak, jóval lassúbbak de mesteribbek is voltak.
Olyan volt ez az egész mérkőzés, mint az élet.
Fiatalkorban az ember mindent feláldoz a nagy külsőség, a nagy vajonmitgondolnak bálványoltárán. Akár önmagát is, hiszen mindennél fontosabb a közvélemény.
Míg aztán jó esetben harminc után, rosszabb esetben kissé arébb, már egyáltalán nem az a fontos, hogy ki mit gonol, hanem az eggyéválás azzal, amit éppen teszek. Mert lehet, hogy utolsó - tehát ekként is élem meg. Az alvást, evést, szexet, legjobb könyveket, egy jó írást, együttlétet, pillanatot, műsort, munkát, találkozást, ünnepet.
Lassabban, megfontoltabban, mélyebben, eggyéválva azzal, amit éppen teszek.

Mindenben van tanítás.
És mindenben benne van kicsiben az élet.
Kár, hogy annyira későn érünk meg arra, hogy lássuk az egyértelműt, halljuk a magátólérthetődőt és végre az számítson, ami igazán lényeges.
A pillanat.