2013. december 6., péntek

Annyit, annyiszor és annyi féle képpen beszéltem már arról kérdezve és kérdezetlen, kendőzve és kendőzetlen, akarva és akaratlan, hogy már lassan én magam is unom - hogy sokkal könnyebb lenne segítséget nyújtani a krízishelyzetben lévő intézményeknek - egyénnek, családnak, közösségnek - ha egy fejlett szociális háló állna a hátunk mögött.

Amikor utóbb - röpke egy hónapja az RMDSZ úgy döntött, hogy összehívja Marosvásárhely tenni akaró asszonyait, egyedül ez motivált a szombat délelőtti önmagam összekparásában. Ha van egy hely, ha létezik és esély adódik egy olyan közösségre, ahol deklaráltan ez a cél, hát nekem ott kell lennem.
Mint minden ez is lassan és nehézkesen indul be.
Egyelőre csak olyanok vannak jelen, akik elég vájt fülűek, hogy meghallják a hívást a gyenge szóban is.
Most azonban kiáltok.
Álljatok mellém.
Sokan vagyunk, sokfélék - de együtt, egy közös céllal és akarattal hegyeket lennénk képesek megmozdítani.
Mondta ezt nekem annak a fiatal, szabad, gondok által nem gyötört nőnek a tette, aki felhívásomra 1ooo lejjel támogatta a családot, anélkül, hogy valaki személyesen kérte volna erre. Önnön indíttatásból és hálát nem várva. Amikor a mellettem ülő asszony megköszönte a jóságát, szégyenlősen szabadkozott, hogy igazán nem számított személyes találkozásra és köszönetre.
Mondják nekem nap mint nap a behordott csomagok - ruhák, játékok, lábbelik, élelmiszerek - egyetemistáktól, családanyáktól, akik nem először ugrottak ha baj volt és a sok bátorítás és reménykeltő szó, amit kapok.

Az állam tehetetlenül hátatfordít, miközben zsebében vígan fütyül a szél.
A Polgármester kidobja őket, ha személyes meghallgatást kérnek, mert elege van a sok zokszóból, amit úgysem tud vagy akar megoldani.
Mindent nem is lehet, ugyebár_ Mondja ezt nekem mindenki,aki végignéz munkanapomból tíz percet.
Az a pár óra amit az irodában töltök el lassan nem is szól egyébről, minthogy egymás kezébe adják a kilincset vagy egymás szájába a szót a várakozó, bajban lévő, panaszáradattól és gondtól terhelt emberek.
Úgy nyomja lelkemet a teher és a bánat, hogy majd szétrobban.
És végig az van bennem, hogy ha lenne erre megfelelő ember, nem kellene egyebet tenni, mint:
1. meghallgatni
2. rendszerezni
3. strategizálni
4. megoldani
a sok sok felmerűlt problémát.
Mert lehetne.
Ha ismernénk egymást, ha tudnánk egymás dolgairól, ha nyílt lapokkal játszanánk.
Nekem nem szűk az ismerettségi köröm.
Így, ennek köszönhetően egy telefon ide, egy jól irányzott kérdés oda, egy szívességkérés amoda és megoldódik egy csapásra minden.
De annyian vannak a bajba jutottak, hogy egyszerűen képtelenség állni a sarat.
Segítségre van szükségem.
Látom itt és ott, hogy összefognátok, nem hagy beneteket sem hidegen az amit láttok, amivel szembesültök. Képzeljétek csak, mi minden van még emögött...
A média kevés esetben partner.
Mindenben amihez hívjuk, vagy segítségüket kérjük, de állandóan nem lehetnek ők sem ebben.
Sokan vannak azok, akik szekere a sárban ragadt.

Néhány évvel ezelőtt, Somlyón a búcsú hozta a formáját.
Olyan eső volt, hogy elmosta a hegyet.
Az autónk bentragadt a sárban. Se előre, se hátra.
Én a két karonülő gyerekkel bent, az eső szakadt, az uram tehetetlenül futkorászott, csuromvizesen.
A fehér emberek szerre ültek be az autóikba és a sárt a férjemre priccolva, húztak el mellettünk.
Annyit sem kérdeztek, hogy kalap.
Ekkor előállt valahonnan négy válogatott cigánylegény.
A férjemet betaszigálták a kormány mögé és secc-pecc kiráncigáltak a sárból.
Élesen megmaradt bennem ez a kép.
A romákról, a fehérekről, a búcsúról, a búcsún résztvevő emberekről és jellemükről, valamint az eső végi szivárványról.
Mindennek volt tanúlsága akkor és ott.
Ahogy ma is.

Nem akarok mást mondani, minthogy van esély az összefogásra.
És nem minden esetben pénz kell a megoldáshoz.
Elég az összefogás és jóindulat.

Itt van ez a velem egykorú nő.
Hét gyerek boldogtalan édesanyja.
Epilepsziás.
Gyakran összeesik, megüti a fejét az úton, azt hiszik részeg, otthagyják, vérbe fagy. Otthon éhes gyerekei várják, akiket tanácstalan dühében gyakran bántalmaz.
Megegyeztünk, ha ütné, menjen ki, távolodjon el mellőlük.
És ismét etikai kérdés: intézet, vagy egy reménytelibb jövő a meggyógyult édesanya mellett, aki a betegségen túl, szereti őket.
Nem tud írni, olvasni. Nincs betegbiztosítása.
Utóbb annyira beverte a fejét, hogy gyakran vannak fájdalmai. Elment a korházba, ahol közölték vele a vizsgálat árát. Amit természetszerűleg nincs honnan kifizetnie, hiszen élelemre sincs. Mellesleg ez a vizsgálati eredmény a belépő ahhoz a támogatáshoz, amit az állam betegsége miatt biztosítana.
Még egy kérdés:
- ő, aki tényleg rászorul és beteg
vagy
- a sok betegséget színlelő, akiket betegnyugdíjzanak és vidáman melóznak vagy gondtalanúl éldegélnek tovább???
És akkor a dilema:
nincs pénz, nincs vizsgálat, nincs vizsgálat, nincs eredmény, nincs eredmény, nincs elismervény, nincs elismervény, nincs pénz.
Ennyi.

De:
közösen lehetne.
Hogyan?
Elmondom:
vagyok én, megtudom az esetet. Vagytok ti, elmondom nektek. Közületek valaki egy hivatásbéli orvos, elvégzi az EEG-t díjmentesen. Van eredmény.
Eredménnyel van másvalaki, aki éppen ott dolgozik - beindítja a papírokat, amik kivételesen el is intéződnek - kapnak havonta egy kis pénzt. Kikezeltetjük az asszonyt, nem veri a gyerekeket. Nem veri a gyerekeket - tanítattjuk és neveljük őket. Ennek ereményeként, viszik valamire. Viszik valamire, nem ütnek le, nem erőszakolnak meg, nem bántanak - mert számukra is a világ egy élhető hely.

Ennyi.
S ha tényleg ennyi lenne, gyertek, álljatok mellénk, mert most az egyszer MINDENKI SZÁMÍT!!!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése