2015. május 9., szombat


"Bementem édesapámhoz elkeseredve és mondtam, hogy apuka, 
azt mondják, csúnya vagyok, buta vagyok, tetves, rühes. 
Apám végighallgatott és azt mondta: Nem baj, én nagyon szeretlek. 
Olyan mintát kaptam, mely szerint nem a szépség, az ész 
a fontosak, hanem valami egészen más. És az, hogy mit 
hogyan mondunk. Persze mondhatunk sok mindent, 
nem kell félni, hogy melyik szavunk hova esik és mi 
lesz belőle, de amit szívből mondunk, az tényleg belehullik 
a lelkünkbe, mint egy mag. Ilyen vagy, olyan vagy, 
nem számít, ha mindeközben szeretnek."
(Polcz Alaine)


azt hiszem ezt sikerült megértenem anyaként, amikor a fiam elmesélte, hogy a fiúk az osztályból rászöktek, hogy nem tud jól kosarazni és jól fotbalozni. Az első reakcióm az volt, hogy átfuttattam a fejemen azt, amit a gyermek reális sportudásáról, mint valós tényről tudok. Nagyon ügyesen focizik, szuper erővel, ügyes lábjátékkal, jó reakcióidőkkel játszik. Negatívumként felróható, hogy nem küzd a labdáért, ha jön, ha éri, megszerzi és vezeti, de nem támad rá senkire, hogy elvegye.  A kosárlabda sem megy rosszul - most már szinte hibátlanul pattogtat, vezeti a labdát sétálva, futva, fordul vele, átvezeti a lába alatt és vissza, anélkül, hogy elejtené. A csont nélküli dobás még nem megy. De attól, nem nevezhető rossz játékosnak. 
Nem akartam belemenni a nem baj fiam, mert te tudsz hokizni, míg ők nem című játékba. Elegem van ebből a világból. Tehát nem értékrendjei szerint kívánom nevelni a gyermekeimet.
Kérdezem hát tőle - s te erre mit mondtál kisfiam?
- Hogy, Igazatok van, beismerem, hogy gyenge kosaras és focis vagyok. - De tudod anya, annyira fájt, hogy kiszökött a szememből a könny. Amikor gyorsan körülvettek, hogy mi van, miért sirok, azt hazudtam mindenkinek, hogy fáj a fejem. Itt né, halántéknál, mert akkor úgysincs mit csináljanak. Az asszisztens néninek semmire sincs gyógyszere.
- de miért mondtál ilyent, amikor mindketten pontosan tudjuk, hogy nem így van?
Mert akkor jól összevesztünk volna, ellenemfordultak volna és nem lett volna egy barátom sem. Te azt mondtad, hogy a barátok fontosak anya...hát ezért.

Lehet, hogy nem jól mondtam.
Nem a barátok fontosak, hanem az, hogy önmagad barátja légy. Bármi áron. És, hogy őszinte légy magadhoz. Ne behódoló.

Lassan eltelik egy teljes iskolai év, s ennek az én szuperokos, fejlett, csupa-lélek gyermekemnek nincs helye az osztályban. Egyszerűen nem akar beilleszkedni.
Mindeközben az osztály, akár egy társadalmi metszet - kicsiben.
Megvan a narcisztikus - közepes szinten teljesítő, negatív indulatok által vezérelt, mindenkit behódolásra kényszerítő, program, cél és elképzelés nélküli vezető. Aki arra a kérdésre, hogy miért vállalt vezető pozíciót - azt a választ adja, hogy - csak! ...
Érthető, hogy ennek miért nem kíván behódolni a gyerek. Inkább állandóan megverekszik vele. Újra és újra és újra. Erősebb mint én anya. Magasabb és erősebb - de nem hiszek benne...

Megvan a nyers erő. Aki állandóan azt keresi, hogy kit lehet lecsapni. Nem vesz figyelembe semmit - csak a lehetősséget keresi, hogy végre újra üthessen.
Nem szeretem anya. Azt hittem barátok leszünk - de ha baj van - azonnal bárkinek ellensége lesz. Nem lehet kiszámítani. Valósággal robban...

Ezután jövök én anyuka, mert én vagyok a harmadik legerősebb - elgondolkodom ezen. Nyilván erős is meg intelligens is - csak van benne egy hatalmas lélek. Amit a falka nem igazán kedvel. Érdekes, hogy iskolán kívűl vannak barátai, imád játszani - vezetni és behódolni egyaránt képes. Feltalálja magát bármilyen helyzetben, Csak ebben az osztálytermiben nem. És kínlódunk aktívan lassan egy éve.
Már első nap érezte. Vigyél el innen anya - itt nekem nem jó...
Azóta is készülődik.
Persze fogalmam sincs. Paraszti logikám szerint meg kell tanulja képviselni magát, megoldani azokat a konfliktusokat, amikbe keveredik. 
És abban is hiszek, hogy nem véletlenül vagyunk éppen itt, pont most, ezekkel az emberekkel körülvéve.
Minden élethelyzet egy lecke.
Van, hogy kisebb és van, hogy életreszóló.
Ez talán egy ilyen lesz.
Megtanítja, hogy hogyan élje túl földi életét, anélkül, hogy fantasztikus lelke meg ne sérülne.
Megtanul a szenvedésből erényt kovácsolni.
Ahogy édesanyám mindig mondotta nekem is - teher alatt nő a pálma fiam...
Soha nem értettem. Azt sem tudtam mi az a teheralattnőapálma - valami kiskamasz lehettem amikor megértettem a tanítást. Én nem voltam egy Balázs, hogy addig merjek visszakérdezni, ameddig egészen pontosan meg nem értettem.
Mert ő ezt teszi. Valósággal tágítja az elméjét a nap minden percében. Áll mellettem és kérdez, kérdez, kérdez. Sokszor az-az érzésem, mint kiskorában, mint amikor anyatejjel tápláltam, csak most az elmémben kotorászik.

Aztán eszembe jutott Polcz Alaine...

Tudod kisfiam - te nagyon jól focizol és kosarazol...
- igen.
Ahogy tudnod kell azt is, hogy semmit sem számít az, hogy ki mit gondol.
- ezt már tudom!
És ami a legfontosabb - nagyon szeretlek.
mert lehet, hogy tetves vagy, rühös vagy, büdös vagy - de nekem ajándék. A legszebb amit kaphattam valaha.

1 megjegyzés:

  1. Fasza írás a kevésbbé ösztönös, de annál magasabb értékeket hordozó gyerekek mindenkori problémájáról. Szerencsére nem kell túlaggódni, négyévente úgyis esélye van megoldani és mivel elég okos hozzá, egyszercsak elcsípi valamelyik ciklust (pl. középiskola), lesz két jóbarátja, tekintélye és minden ami kell..és még saját magát is bírni fogja.

    Ha pedig nincs türelme kivárni, akkor a tüneti kezelés is megteszi, rúgjon több gólt mindenkinél az osztályban, mindig vagy majdnem mindig. A gyerekeknél az számít jó focisnak, aki sok gólt rúg (tudom, mert emlékszem :) ), az meg nem nehéz. A pálya többi részén esetleg passzoljon, hogy ne kiálltsák ki önzőnek, de amikor a labda a kapunál jár, akkor csak arra koncentráljon, hogy ő is ott legyen és bevágja (ja és ne legyen egy csapatban a legjobbal, hogy tudja legyőzni minél többször).

    VálaszTörlés