Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb. Hamvas Béla

Mindig azt hittem, hogy a 33ik évem lesz a vízválasztó.
Tavalyi évemnek úgy indultam neki, hogy csendnek nyoma sem volt bennem.
Lehet, hogy emiatt számított vízválasztónak az esztendő, hogy a végére megtermelje, vajudja és szülje végre a régen várt csendet, amit tuljadonképpen egész életem folyamán kerestem. Ez az a pont amikor végre megértem minden egyes szerepem betöltésére. Most kellett volna anyává is válnom. Mélyen belül szánom a gyerekeket, akiket zajba fogantam, hordtam ki és nemzettem. Nem beszélve az első évek nevelési körülményeiről.

Gyermekként csak a külvilág és annak rezzenései befolyásoltak.
Akár az oktalan állat, ha zaj volt körülöttem, bennem is zaj támadt.
Fiatalon rájöttem, hogy az élet értelmének valahol a csendben kell lakóznia. Ahonnan elkezd nem lenni idő, tér és egyéb korlát.
Ezt a kívánt csendet biztosították ideig-óráig az olvasmányaim, néhány a kapcsolataim közül és ehhez hasonló, rendszerint elvont tevékenységeim.
Késöbb, a világosabb pillanatok megjelenésével egyidőben a veszteségeim kezdtek jelenti csendeket.
Majd meghaltam teljesen a világnak, hogy beleszülessek a csendbe. Persze, hogy nem jött még el a halál ideje, ahogy a zaj sem ült teljesen.
Vissza kellett térni, a feladatok elvégzése érdekében.
A feladatok sűrűsödtek, a csend ismét a homályba veszett.
Zaj, zaj hátán a csend keresése közepette.
Hát nem irónikus?
És ebben élünk mindannyian.
Minél jobban vágyjuk a csendet, annál jobban igyekszünk elfedni eme természetes vágyunkat a mesterséges zajokkal.
Mind nagyobb zajt csapunk - hátha meghozza a csendet, békét, nyugalmat.
De a zaj káros.
Akár a mámoros állapot.
Másnap az ember másnaposághoz hasonló tünetekkel küzd.
És menekülnie kell túlélése érdekében.
Ott a megannyi technikai eszközünk megölni bennünk az esszenciát.
Azt a csendet, amely képes megteremteni belső békénket, nyugalmunkat. A csendet és általa az útirányt. Amely nem csak a cél fele mutat élesen, hanem kapcsolati iránytűként is kivállóan működik.

Minden évben igyekszem ajándékozni valamit Karácsonyra Jézusnak.
Elvégre születésnapja van. Nem?
Valahogy mindig úgy alakúlt, hogy amit adtam, akár a jóllakott óvodás, egy rövid idő elteltével vissza is követeltem, mondván, hogy az az enyém, nem gondoltam át komolyan és a szülinapnak vége.
Idén nem ígértem semmit.
Mondtam, gyere te legjobb barátom, kössünk szerződést. Vidd és vedd azt, amit Te látsz a legjobbnak. Tőled kaptam, tiéd lehet. Kiteszem mindenem, mint az ócskás a hideg hajnalon.
És íme ismét az isteni humor.
Fogta magát és elvitte a zajt belőlem.
Na nem rögtön.
Ebben is megviccelni látszott.
Nézelődött jó soká, figyelte a reakciómat, majd visszavonúlt.
Karácsony harmadnapján eszméltem fel, hogy viseltes dolgaim közül hiányzik a zaj.
Nem gyanakodtam rá egyből.
Bújocskának véltem. Árnyjátéknak.
De az állapot konstans és elhozta a nyugalmat is.
Ami persze nem örök, de kiindulópont.
Kör, gyűrű, amely tágulni fog.
Nem szűkűlni, hanem tágúlni.
Hogy mindenkinek jusson belőle, aki közelít.
Mert ilyen az isteni ajándék.
Minél többet adsz, annál több marad.
Tiszta őrület paradoxon, de valós.