2014. február 15., szombat

Az emberi élet körforgásai közepette vannak ajtók. Amiket a haladás alkalmával egyszer csak be kell csukni. És ezt a sokszor nem könnyű lépéseket elkönyvelve tovább kell haladni. A fiatalokat - a szájukat több ízben megégető idősektől az különbözteti meg a leginkább, hogy az idősek már tudják, látták, megélték és tisztában vannak vele, hogy a becsukást nem a szárnyalás és szabadság mindent betöltő érzete tölti el. Hanem elsőként a szorongás.
A mi van most?
Ki vagyok én?
Merre tartok?
És miként definiálhatom magam ezek után? - nehézségei határozzák meg.
De ruhák ezek.
Kellékek - akár a földi élet maga.
Nem lehet és szabad megkövesedni szerepekben, kellékek közepette, címekben és helyszíneken.
Tovább kell haladni.

Amikor először költöztünk rettenetes mód megviselt.
33 év után egyszer csak lakcímet változtattam és foglalmam sem volt, hogy a továbbiakban lesz-e otthonom, vagy csak lakások lesznek ahol ezután élni fogok.
Mígnem a vajúdást követően fel kellett ismernem megkönnyebbülten, hogy az otthon fogalma nem helyhez kötött.
Hanem lelkiállapot.
Amelyet a megnyugvás és szeretet ad elsősorban. A hazaértem lelki vetülete.

Meg kell tanulni felvállalni a döntéseinket, a becsukott ajtókat, a levetett ruhadarabokat, a befejezett szerepeket és a továbbhaladást.
Meg kell tanulni élni döntéseink következményével.
Mert a mérföldkövek, a válaszutak mind-mind esélyek.
Nem fájdalommentesek, akárcsak az élet maga - de a megfelelő következtetések levonása után és által hordoznak magukban olyan tanulságokat, amik tulajdonképpeni életfeladataink.

Mert nem azért vagyunk a földi életünk díszletei között, hogy hawaikodjunk. Hogy kényelmesen és jól érezzük magunkat.
Hanem, hogy letisztuljunk. És megtanuljunk élni önmagunkkal és önmagunkban.

Ennek fényében hát a haladás semmiképpen nem egyenlő az azonnali szabadsággal.
Ha meg mégis igen - akkor valami buktató rejlik a dolgok mélyén.
Mert egyszer jön a fájdalom és a kétely.
A vajon jól tettem-e? kényszergető érzése.
Ezt követi az egyedül vagyok és visszafordulnék.
Aztán a bizonytalanság didergő valósága.
Majd az első bátortalan lépések megtétele után kezdődik el valami ami végül sikeresen megsejteti az igazság egy kis felcsillanó részecskéjét.
És ezekért a pillanatokért, felismerésekért, tanulságokért és következtetésekért élünk.

Bemosakodunk, vagyunk, kimosakodunk és továbblépünk.
Egészen a végső ajtóig - ahonnan már vissza sem pillantunk.

A gyermek naponta vallat a halálról - és én mindig ugyanazt tudom mondani, amiben mélyen hiszek - kaland az egész akár humorral fűszerezett kis földi életünk.
A titok abban rejlik, hogy tanuljunk meg poénban maradni.
Nevetni és nevetetni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése