2014. február 21., péntek

Ma a vallásórás gyerekekkel az angyalokról beszéltünk.
Temérdek mennyiségű anyagot végigböngésztem talán két éve - de valójában semmit nem tudok erről a témáról. Gondoltam, megkérdezem tőlük - ha valaki igen, akkor ők biztosan. És nem csalódtam.

Azonos életkorú gyerekek között óriási különbségek vannak.
Vannak akikben már benne a világ - és vannak közöttük olyanok is, akik csak ténferegnek a világban. Nem gondolkodnak, hanem csak cselekszenek. Elvannak.
A lenni (van) és az elvan igék között is igen nagy a különbség.
Aki elvan - az minden bizonnyal el is lesz.
Míg a van - nem kecsegtet jövőképpel.

Balázs gyakran kérdezgeti és boncolgatja a reinkarnáció tanát.
A katolikus anyaszentegyház nem hisz a reinkarnációban. Tehát nem bíztatom vagy ringatgatom őt abban a hitben, hogy majd a hétezredik esély alkalmával befutó lesz.
Azt mondogatom, amiben én magam is megtalálom a fogozkodóimat:
tanulni vagyunk itt. Ez nem a kezdet és a vég - hanem az esély egy része. Feltételezem, hogy nem elenyésző. Hiszen óriási a tét.
Nem a véletlent, hanem a kegyelmet valljuk.
Így hát kegyelem a létem, esély a tanulásra, a be- és kiteljesedésre.
Nem véletlenek azok az emberek, eszközök, képességek vagy korlátok sem, amikkel jöttem.
A szerepeim is csak részben döntésim következményei.
Hiszen mind-mind tanítást rejtenek magukban.
Döntés eredménye a megrekedés, a tanulásról való lemondás, az élet eldobása.
De azt egyénileg tagadom, hogy ha valakinél történetesen szakad a cérna - ne kaphatna esetleg új esélyt.
Nem tudom még, vagy már - hogy milyen formában, de az bennem van, hogy kap.

Ami az angyalokat illeti - segítőtársaknak kaptuk.
De valamiért elveszítettük a fonalat.
Valamiért elfelejtettük a velük való kommunikációt.
Így hát nem repdesnek a fejünk felett, hanem igyekeznek fel-felfedni önmagukat.
Emberi testet ölteni és elkísérni életünk egy-egy megmagyarázhatatlanul nehéz szakaszában. Amikor szürkeség és szeretetlenség állapota ural.

Köze lehet a kommunikációs csatorna elveszítésének a csendhez.
Hiszen érdekes mód a gyerekek és idősek fogékonya(bba)k.
Jobban hajlanak a belső látásra, mint életük csúcsán lévő embertársaik.
A csúcs fele vezető út ugyanis tele van buktatókkal.
Könnyen belesodródunk az önimádat bozótjába - az önbeteljesítés leple alatt.
Az ÉN veszi át az uralmat és maga alá rendel élőt és holtat.
Ahhoz, hogy továbblendüljünk vagy haladjunk az ÉNen - csend kell és minden képpen bukás.
Az elesés mindig pozitív.
Hogy ijesztő, meg fájdalmas - igaz, de a folyamat - mely tart az elesés pillanatától a felállásig és továbbhaladásig igazi kegyelem.
Márpedig kegyelem nélkül nincs élet.

Nem vagyok elég csendben.
Voltam és láttam, de még mindig nem győztem.
Nincsenek meg az angyalok sem.
Néha belém szállnak - néha visszanéznek rám egy-egy szempárból, de kapcsolatunk véletlenszerű, aminek egyedüli oka korlátoltságom lehet.
Bízom benne, hogy az időskor elhozza a maga gyümölcseit.
Amikor a látásom gyengülése végre megtanít befele nézni és (csak) onnan intézni ügyes-bajos dolgaimat.
Hogy ülök majd, fogak nélkül a meleg kályha mellett és ha kérdeznek elmondom, hogy mi mindent rejt a világ.


Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.
Hamvas Béla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése