Amikor azt hittem, hogy már minden szegletemet alaposan körüljártam és nem tartogatok a magam számára nagyobb meglepetéseket - mégiscsak sikerült meglepnem magam.

Az utóbbi időben számos olyan esettel találkoztam és szembesültem, ami abba a valóságba ringatott, hogy ez a kicsiny világ amelyben élek, menthetetlen.
Tele reménytelen, jövő és remény nélküli - kínlódások közepette harcoló emberekkel, akik számára nem túl sok csurran a boldogság és örömök nedűjéből.
Ma, amikor a soktizedik eset következett szinte kísértetiesen hasonló forgatókönyvvel - nem bírtam érzelmi viharok nélkül végighallgatni az esetet.
Akkor és ott jöttem rá, hogy itt vagyok én - éppen mint egyetemistaként, vagy kezdő szakemberként - lassan de biztosan őszülő hajjal, ráncosodó bőrrel, kollegáim szerint nem kevés tapasztalattal - mégis, a bevonódás és az érzelmi töltet éppen olyan, mint tíz évvel ezelőtt.
És, hogy a világ nem csupa ilyen.
Én vagyok az, aki bevonzom ezeket a nehezen felgöngyölíthető eseteket.
Valamiért mindig, mindenhol megtalálnak.
Teljesen mindegy, hogy deklaráltan éppen mivel és hol foglalkozom, milyen minőségben - ők jönnek.
Egyszer csak egy-kettő - mutatóban, mintha az Isten kipróbálna, hogy még mindig fogadom-e?
Majd egyre többen.
Végül már annyian, hogy lélegezni sem lehet a forgatagban.
És nem igaz, hogy bevonódás nélkül megoldásokat lehet találni.
Vagy belehalsz mindegyikbe, vagy nem leszel képes hatékonyan megoldásokat találni.

Itt van ez a szerencsétlen anya.
Totál analfabéta. A nevét sem tudja leírni. Hat gyerekkel. Ha visszafordíthatná az időt, egészen az iskolapadig repűlne és addig tanulna, amíg belebetegedne.
Annak ellenére, hogy földönfutó, foggal-körömmel küzd annak érdekében, hogy a gyermekei mellette maradjanak és tanulhassanak.
A meleggel még köszönőviszonyban sincsenek télvíz idején.
Kilakoltatták őket - azóta élnek ahogy tudnak.
Jobbára sehogy.
De nem adják fel.
Fát lopkodnak a közeli erdőkből, vasaznak, jönnek-mennek.
A legkisebb már kilakoltatást követően született.
Annyit fázott, annyi füstöt lenyelt, hogy belebetegedett. Az orvosok szerint kevés az esélye a megmaradásra. Az anya tigrisként küzd értük. Egyiket sem engedi. Fut a korházba, fut haza, igyekszik élelmet szerezni, ruhát keresni és mellettük lenni. Közben meg ő maga is beteg.
Egyszerűbb lenne elengedni őket, de talán mélyen tudja ő maga is, ha megteszi, nincs visszaút...
Patkányoktól hemzseg a környék. A gyermekeket is megaharapták.
Elképzelni sem tudok rettenetesebbet sokadik nekifutásra sem.
Nyolc élet nem lenne elegendő feldolgozni azt, amin ők keresztülmennek.
És ez csak a jéghegy csúcsa...
Mert most őszintén. Mi a teendő?
Ördögi körök vannak lépten nyomon az eset gordiuszi csomójában. Ahogy felgöngyölíted az egyiket, újabb tíz kerül elő.
Erre már egy személy, egy intézmény, több intézmény is kevés. És nem ők az egyedüliek. Vannak még hasonló helyzetben.

De talán ennél is rosszabb az, amit szintén ma tapasztaltam először.
Az olyan ember segélykiáltását, akin már segíteni sem lehet.
Mert ő maga képtelen befogadni azt.
Megjön, elkiabálja, vádaskodik, majd ahogy jött el is megy.
Embargó van a lelkében és elméjében.
Nem hall és nem lát.
Hiába tennél bármit is, ő biztos abban, hogy úgysem teszel majd semmit. Azért jön, hogy ezt közölje veled. Te sem vagy más mint a többi.

Nem tudom ha van ezeknél a lelkiállapotoknál mélyebb szint.
Ennél lennebb ember még nem járt.
Csak Krisztus igen, de ő maga is félelmek között.
És abban a halálban és az azt megelőző félelemben benne volt minden, amit naponta kicsiben látok. Szikrák ezek - de valósak. Hiába tudom, hogy időn és teren túl történik minden ami való - egyelőre ezek rabságában vagyunk.
Elmúlik a pohár, de a harmadik óráig van még egy kicsi.
Éppen annyi, amennyi elég az elviselhetetlenséghez.

„Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.”