2014. február 3., hétfő

Elengedés

Az elengedés nem egyből történik.
Mert semmi sem történik drasztikusan és egyből.
Veszteségek támasztják alá ezt a törvényszerűséget a legjobban.
Hozzá kell szoknunk a másik elengedésének gondolatához.
Le kell szoknunk róla.
Bele kell törödnünk, hogy ő már nem létünk értelme vagy része.
Vagy nem olyan módon az, ahogy azt addig gondoltuk.

Szánkáznak a gyerekek.
A rodlizás nem egy veszélytelen játék.
Ha kicsit is belegondol a szülő abba, amin gyermekként keresztülment, soha nem engedni rodlizni a gyerekét.
Soha...
A helyhez ahol én felnőttem szervesen kapcsolódott a nagyhegy, ahogy mi neveztük.
Ez a Furnica lépcső.
Ahol télről télre szembenéztünk a halállal. Félelmek és fájdalmak nélkül.
Nem voltak garázsok, házak, így hát hatalmas sebességgel repesztettük lefele a jeges lépcsőn és hegyen - zsákkal, vasszánkákkal, faszánkákkal, állva, guggolásban, hassal, hármasban, kettesben, négyesben és ötösben - úgy, hogy közben a szánka szikrákat vetett.
Volt olyan menet, hogy a szánka ripityára törött az ajban, de folytattuk tovább.
Egyszerűen nem létezett olyan tél, hogy valaki ne ment volna fának, falnak, kerítésnek, ne törött volna kéz, kar, láb, combnyak és csigolyanyúlvány.

És akkor erre a hegyre kiviszi ugyebár a gyermekeit az időközben felnőtt testben élő örök gyerek.
Aki pontos ismeretében van annak, ami ott történhet.
Szóval nem játék...
Magamat ma sem féltem, mert ami hülye, hülyébb már úgysem lehet, na de ők...

A szüleink meg ültek nyugodtan.
Amit nem látunk, nem fáj alapon.
Ha látták volna, bennük is megfagyott volna a vér.
Talán az angyalok is szabadabbak voltak.
Nem volt ennyi figyelmet elvonó tényező.
Nem tudom...

Mostanra kezdtem engedni a gyermekeket úgy mindentbelemódra szánkázni.
Hogy látom, hogy teljesen birtokában vannak a halállal való szembenézés tudományának.
Hogy képesek utolsó percben teljes nyugalommal meghúzni a féket - végiggondolva azt, hogy akár belefuthatnak a kerítésbe - de élniük kell.
Mert ezen a vékony élen táncol az egész emberi lét.
Ettől izgalmas és élhető minden.
Hogy tudom, látom, de folytatom az útamat.

Mellesleg az egész értelmes emberi élet ilyen.
Hogy bármit teszek, halált megvető bátorsággal, sőt vakmerőséggel teszem.
Tudván, hogy belehalhatok, és nem hamarabb, mint utolsó percben, meghúzom a féket.
És akkor dönthetek.
Abban az egyetlen tiszta pillanatban - hogy továbbmegyek vagy újrakezdem az egészet a kifulladásig.
A teljes átázásig, a mámorig.
Fátol-fáig.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése