A gyermekek nagyszülei már éppen elég idősek ahhoz, hogy mindenféle külső hatás ellenére se fogjanak neki netezni. Ami az én szüleimet illeti - a szükség viszi rá őket. Szükség: az unókákkal való kapcsolattartás, az írásaim elolvasása, szétszoródott barátokkal, rokonokkal való kapcsolattartás. De ez közel sem az a nethasználat, amit a mi generációnk vagy az utánunk következők produkálnak.

Feltételezem, hogy a velem egykorúak bírnának ötletekkel, ha hírtelen megomlana a rendszer. Kialakul(hat)na egy másik találkozási felület, vagy placc - ahogy én a Fb-t hívom magamban.
Hiszen számomra ezt jelenti a Fb. Egy korzót, ahol időről időre találkozni lehet ismerősökkel, akik máshol élnek, de változatlanul kedvesek számomra, el lehet érni bárkit, meg lehet keresni bárkit, fel lehet venni elejtett szálakat. Sokszor ugyebár nem annyira időigényes és maceráns, mint egy személyes találkozás összehozása - időpontok egyeztetésével és körülményeinek nehézségeivel.
Szeretem. Ragaszkodom hozzá. De persze nem halnék bele, ha nem lenne. Akkor elkezdenék ismét szociális életet élni. Mint régen. Kocsmázni, programokra eljárni, kultúrálódni - ami teret biztosítana azok viszontlátására, akiket szeretek, akikhez raaszkodom, akikért a város az otthonom.
Így van egy Fb lakta terület. Egy rezervátum. Ahol mindez megtörténhet. Nem mindig biztonságos, de a szabályok betartásával és ésszerűséggel akár azzá is válhat. És bízom benne, hogy ez a gyerekeknek is megtanítható. Elsősorban saját példa statuálásával. Mit csinál anya-apa a neten? Hasznos dolgokra használja, akkor én is azokra fogom...

Mondja a fiam a minap:
- anya, rosszalkodtál, most jól megbűntetlek.
- mivel lehet engem megbűntetni te Balázs?
- mivel-mivel...hát, hogy 2 hétig nem írhatsz. mert ahogy elnézlek, az a kedvenc időtöltésed.
- nekem nem. az én kedvenc időtöltésem, hogy anya lehetek...
- nem. az kötelességed!

Anyósóm meséli kuncogva - pletykakerülő üzemmódban, hogy van a faluban olyan asszonyka, nem is egy - aki a Fb előtt helyre kis fehérnép volt. Azóta se veteménye, se rend a portáján - egész nap netezik. Milyen az netfüggőség?
Közben mutatunk képeket, rég nem látott rokonokat, ismerősöket, külföldre szakadt falustársakat és belefeledkeznek az időbe. Megszűnik tér és időkorlát.
Ja...ez a netfüggőség? Akkor nem ítélkezem... - jegyzi meg nem mindennapi bölcsességgel.

A minap megakad a szemem egy képen. Éhező gyerek az anyja kebelén, szemétből mohón lakmározó gyermekek képe - alatta a szöveg - nem elég a like, tégy valamit. Most és azonnal.
Emlékszem régebben - még fiatalon belehaltam volna, hogy valami igen nagyot és értelmeset tegyek. Csak úgy, mindenféle hála és köszönet nélkül.
Talán ezért is lehettem anya. Hiszen így már felelősséggel tartozom - anélkül, hogy emiatt valaha hála és köszönet illetne. Olyan ez a szülői szerep, mint a romákkal való szociális munka. Teszel, adsz, elintézel, megoldasz - míg végül megint minden romba döl. Bumm. Nincs hála, nincs köszönet - van helyette szemrehányás. Hogy te nem voltál elég jó, kitartó, rámenős, okos, jó problémamegoldó s egyebek.
Summa summarum - tennivaló rengeteg van.
Itt és most.
Van kin segíteni, van kin lendíteni - nem kell örökbefogadni szomáliai gyermeket, meglátogatni egzótikus szegénynedegyedeket. Valamelyik egyesülethez, alapítványhoz csatlakozni kell önkéntesnek - akár hezzánk is megteszi és jövő héttől garantált az Életkaland.
Lájkoljunk együtt, lájkoljunk ketten,
Lájkolatlan lájkokot.
Lajkoljunk reggel, lájkoljunk délben,
Lájk lájk katt katt,
Lájk klikk katt lájk. (Open Stage)