2014. május 5., hétfő

Az ember rendszerint az Élet Nagy Pillanatiról szeret túlozni, szuperlativuszokban fogalmazni. Mint a nagy Hohohorgász. Hogy így meg úgy, lárifári. Miközben a hegyet kövenként hordjuk fel. Soha nem készen kapjuk, minden egyes négyzetméterért kemény árat kell fizetnünk.
Talán a szülői szerep egyik legnagyobb tévedése, hogy a gyermekeinket meg szeretnénk menteni, védeni és óvni a szenvedéstől. Gyakran hangzik el még a legjobb helyeken is: hogy jajj, addig ameddig lehet, aztán úgyis annyit fog szenvedni, az Élet tele van fájdalommal, gyötrelemmel....
És igen. Igaz - annak aki hímestojásként féltve és óvva volt. Mert akit megedzenek mint a nemes acélt - annak bizony komoly védekező-mechanizmusa, páncélzata fejlődik ki minden lehetséges támadással szemben. Nem lepődik meg, nem esik hanyat, hanem azonnal, instant megoldásokat keres.
Nincs probléma, csak bizonytalan, tanácstalan és fegyvertelen ember...
A probléma kihívás.
Lámsza...mennyit is bírok, mire vagyok képes, mennyit bírnak a tökeim?...

Ma hallottam életem egyik legszebb történetét.
Egy baromfiról,akinek valamiért a szokástól eltérően nem több, hanem egyetlen tojása kelt ki. Egy pipe. Meséli a valamikori tulajdonos, hogy mennyire féltve őrizte, óvta, a nyomában járt, nem hagyta moccani sem felügyelet nélkül. Egyik délután a család több órára elhagyta otthonát. Mire hazaértek a pipe felakadt valamire és megfulladt. Édesanyja az oktalan de sok embert jól mintázó anyakép - ott rohangált fel-alá fájdalmában és elvesztett gyermekét síratta.
Elsőre az embert a lélek fájdalma fogja meg. Közös - emberben állatban egyaránt. Van úgy hogy állatban közösebb...
Na de nem ez a történet csavarja, hanem a túlféltés, a túlgondoskodás. Amitől óvnia kell a szülőnek gyerekét. Nem vezet ez jóra egyik részről sem...

Az Élet nagy pillanatai, jelenetei a valóságban apró kavicsok.
A túlspirázott orgazmus a legjobb példa erre.
Bármennyire megtanulod uralni, késleltetni, mesterien elnyújtani - nem lesz ez több mint mondjuk összvissz két pillanat.
A boldogság, amit hajszolunk - egy röpke délután - egy perc, jobb esetben egy óra - de soha nem egy egész életperiódus és semmi esetre sem az Élet maga.
A fájdalom létünk szerves része.
Vannak kavicsok, vannak örömök és vannak boldogságok. Fények játéka ez mely bearanyozhatja egész életünket, valónkat.

Megváltani a világot és önmagunkat apró kavicsok egyénenként felhordott hegye.
Kétkezi munka.
S aki nem riad tőle, talán még nyertes is lehet.

Azt persze nem tudni, hogy hol és mikor... - nekem ez tetszik a legjobban :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése